Régóta téma volt már köztünk a férjemmel a babaprojekt, és végül tavaly májusban, az első házassági évfordulónkon úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Abbahagytam a gyógyszert és augusztusban meg is fogant szerelmünk gyümölcse. Hihetetlenül boldogok voltunk mindketten. Ezt a boldogságot pedig 9 hónappal később megkoronázta egy extra gyors, extra könnyű és nagyon szép szülés. Ennek történetét szeretném most megosztani veletek.

Sajnos a terhesség elején nem úsztam meg az állandó hányingert-hányást, de ahogy a nagykönyvben meg van írva, a 12. héten, mintha elvágták volna, úgy elmúlt. A terhességem további részében nagyon jól éreztem magam, tele voltam energiával, büszke voltam az egész korán gömbölyödő pocakomra és a 28. hétig dolgoztam. Aztán az utolsó három hétben felment a vérnyomásom, amire gyógyszereket kaptam és kétnaponta járnom kellett UH-ra, illetve NST-re.

Azon a bizonyos napon is reggel (egy héttel a kiírt időpont előtt) jelenésem volt a kórházban a szokásos vizsgálatokra. Az UH és az NST után az ügyeletes orvos megállapította, hogy a babával szerencsére nincs semmi probléma. De az NST-n már látszik a méhtevékenység (amiből én akkor még semmit nem éreztem), és amúgy is erős hidegfront van, ezért ha később a nap folyamán fájások jelentkeznek, vagy elfolyik a magzatvíz, akkor azonnal menjünk vissza. Gondoltam magamban, jó-jó-persze, ebből úgysem lesz ma semmi.

Hazaértünk, nekiálltam ebédet főzni, majd dél körül kicsit ledőltem pihenni, amiből egy kis alvás is lett. Egy órakor arra ébredtem, hogy kicsit görcsölget a hasam, mint amikor meg akar jönni. Nem nagyon foglalkoztam vele, mert kisebb jóslófájásaim már voltak korábban is, de azért a biztonság kedvéért ránéztem az órára. Aztán 15 perc múlva jött a következő. Újabb 15 perc múlva a következő. Itt már kezdett gyanús lenni a dolog és szóltam a férjemnek – aki épp itthon volt szabadságon – hogy nem tudom, hogy ez AZ-e, de görcsölgetek. Ő egyszerre felpattant, hogy gyorsan véglegesítsük a kórházi csomagomat, menjek zuhanyozni, aztán induljunk a kórházba. Jobban izgult, mint én. A görcsök erős menstruációs görcshöz hasonlítottak, de elviselhetőek voltak, viszont egyre sűrűbben jöttek: 10 perc, 7 perc, de én még mindig nem akartam elindulni, még mindig nem voltam biztos benne, hogy szülünk. Vaklármával meg semmi esetre sem akartam a kórházba menni, mert nálunk az a szokás, hogy ilyenkor már nem engednek haza, hanem befektetnek az osztályra. Ezt pedig nem szerettem volna.

Végül azért lezuhanyoztam, összepakoltam a csomagomat, de ekkorra már 4-5 perces fájásaim voltak. Végül megadtam magam, és fél 5-kor elindultunk a kórházba. Az autóban azért már kezdett egyre durvább lenni egy-egy fájás, de nem volt olyan vészes, mint amire én előzőleg számítottam. Negyedóra alatt beértünk. Az ügyeleten felvették az adatokat, átöltöztem kórházi hálóingbe, majd jött az orvos, aki megvizsgált és megállapította, hogy 4 ujjnyira nyitva vagyok, úgyhogy nem is a vajúdóba megyünk, hanem egyenesen a szülőszobába. Mivel épp 13-a volt, mondtam a dokinak, hogy nem nagyon szeretnék ma megszülni. Erre ő közölte, hogy itt pikk-pakk gyerek lesz, ezt nem lehet elhúzni éjfélig. Úgyhogy kénytelen voltam beletörődni, hogy akármennyire is nem szeretem a 13-as számot, a kislányom aznap meg fog születni.

Aztán az orvos még megírta a kórházi felvételhez a papírt, közben kérdezgetett ezt-azt. Én meg válaszolgattam. Aztán a doki rám néz, és megkérdezte, hogy "Magának tényleg fájásai vannak? Elhiszem ám, mert 4 ujjnyira valahogy ki kellett tágulnia, de olyan nyugodtan tűri." Hát, meg kell, hogy mondjam, tényleg jobban viseltem, mint gondoltam.

Miután megtörtént a felvétel, a dokival, a férjemmel és a csomagokkal beszálltunk a liftbe és elindultunk a szülőszobák felé. Mikor felértünk, férjem elment átöltözni, engem pedig a doki bemutatott az ügyeletes szülésznőnek, és megjegyezte, hogy "Nem lesz sok gondunk vele, mert jó előrehaladott a vajúdás és nagyon jól viselni a fájdalmat." Bekísértek a szülőszobába, közben a doki még egy olyan poént is eleresztett, hogy azért ezt a szobát kapom, mert ennek a tengerre néz az ablaka. Hát köszönöm, jólesett ez a kis kamu-figyelmesség.

Beöntésre már nem volt idő, egyszerre rám kötötték az NST-t, majd burokrepesztéssel kezdtünk. Figyelmeztetett az orvos, hogy ne ijedjek meg, de utána erősebbek lesznek a fájások. Tényleg erősebbek lettek, férjem szerint, aki folyamatosan az NST-t figyelte, igazi Mount Everest-eket produkáltam. De ami a legrosszabb volt, hogy már nem nagyon volt köztük szünet. Maximum kicsit csökkent az intenzitásuk, de nem múltak teljesen.

Leánykám szívhangja stabil volt, de kicsit monoton, mivel reggel óta nem ettem semmit. Azt mondták, éhes ez a gyerek és hoztak szőlőcukrot, azt kellett ennem. Mivel ez sem nagyon segített (meg amúgy is utálom a szőlőcukrot), bekötöttek egy cukrosvizes infúziót. Ez már használt.

Közben a fájások nem akartak tovább erősödni, ezért kaptam egy kis oxitocint, majd megvizsgált az orvos. A méhszájam már teljesen eltűnt, ezért azt javasolta, hogy próbáljak meg állva, vagy labdán vajúdni, hogy a baba kicsit lejjebb tudjon jönni. Lekászálódtam nagy nehezen az ágyról és az ágy rácsába kapaszkodva töltöttem a következő kb. fél órát. Ekkor már – gondolom az oxitocin hatására is – nagyon erős fájásaim voltak, szünet nélkül. Aztán egyszer csak éreztem azt a bizonyos "nyomnom kell" ingert, de pont nem volt senki a szobában, csak a férjem. Mondtam neki, hogy keressen gyorsan valakit, jó lenne visszafeküdni az ágyra és nyomni. Ő elrohant és fél percen belül az orvossal és a szülésznővel tért vissza. Az orvos megvizsgált, azt mondta, hogy a baba feje teljesen lent van, úgyhogy ha úgy érzem, hogy kell, akkor nyomhatok.

Így is tettem. Kellett 1-2 nyomás, mire rájöttem, hogy pontosan hogyan, hova is kell nyomnom. Éreztem, hogy a kis buksi egyre lejjebb jön, az utolsó 1-2 nyomás előtt már nagyon feszített odalent. Férjem biztatott, hogy már látja a haját, nagyon kicsi kell és kint lesz. De valahogy ott megrekedtünk. Kérdeztem is a dokit, hogy mi van, ha így maradunk?!?! Csak nevetett és azt mondta, hogy innen már, ha én nem akarom, akkor is kijön ez a baba. Kicsit megnyugodtam. 

Jött a következő fájás, amikor megállapították, hogy sajnos vágni kell egy kicsit, mert Hajasbabám buksija így nem fog kiférni. Megvárták a következő fájást, akkor beadtak egy Lidocain injekciót, majd a következő fájásnál vágtak. Ezekből én semmit nem éreztem. Viszont  a férjem végignézte és szerinte látványra elég ijesztő volt.

A következő nyomásra kibukkant a feje, majd mondták, hogy nyomjak még egyet, mire éreztem, hogy kicsusszan az egész kis nyálkás test és a maradék magzatvíz. Ott, abban a pillanatban megszűnt minden fájdalom, valami földöntúli nyugodtság árasztott el. 

Este fél 8-kor, nem egészen 3 órával a kórházba érkezésünk után, 3050 grammal, 50 cm-rel és hosszú szőke hajjal megszületett a kislányom. Csak az járt a fejemben, hogy hadd lássam már. Kb. egy perc alatt (ami nekem óráknak tűnt) megvizsgálták, és végre hallottam felsírni. Férjem elvágta a köldökzsinórt és rám tették. Az valami hihetetlen, elmondhatatlan érzés volt. Ott szuszogott rajtam az a kis örökmozgó, akivel 9 hónapon keresztül a pocakomon keresztül beszélgettünk. És most itt van, a miénk, gyönyörű és IMÁDJUK....

Egy pár perc után a kislányomat elvitték rendbe tenni, férjem persze követte mindenhová.

Engem pedig jött a doki összevarrni. Figyelmeztetett, hogy beadja az érzéstelenítő injekciót, ami eléggé kellemetlen, feszítő érzés lesz. Miután beadta, megkérdezte, hogy most ennyire nem fájt, vagy ennyire jól bírom?! Éreztem, kellemetlen volt, de egyáltalán nem elviselhetetlen. A szülési fájdalmak után meg pláne nem...  Kb. fél órán keresztül varrt, amiből az utolsó 10 percet rendesen éreztem, mivel kiment az érzéstelenítő hatása. De itt már semmi nem érdekelt, csak, hogy hozzák már vissza a kislányomat, hadd lássam, öleljem újra.

Mindenkinek ilyen gyors és könnyű szülést és hasonlóan tündér babát kívánok, mint a miénk!

Timó

További szülésekről olvashattok a Szüléstörténet.hu oldalunkon, ahol kategóriánként válogathattok a történetekből.