Bár a szüléseim már nem mai történetek, de örök nyomot hagytak bennem.
Az első történet még 1980-ban kezdődött klasszikus: „férjhez mész és a nászéjszakán meg is fogan a bébid” eset. Nem is volt semmi gond, a bébim szépen fejlődött a terhességem hetedik hónapjáig. Rendszeresen eljártam terhesgondozásra, ahogy az a nagykönyvben írva vagyon. Majd elérkezett az új év harmadik napja, és az én pocakom elég furcsán kezdett önálló életet élni. Azaz amikor helyzetet változtattam, úgy mozgott, mintha egy kődarab lenne, olyan érzésem volt. Én tudatlan azt gondoltam, már olyan nagy, hogy ez a természetes.
Nappal még elvoltam, de éjszaka iszonyatos fájdalmaim lettek. Görcsöltem, és hogy ne fájjon, kispárnával kitámasztottam, így tudtam aludni valahogy. Alig vártam a reggelt, mentem az akkori SZTK-ba, nézzék meg, mi lehet a baj. Nem volt fogadott orvosom, de éppen egy idős, elvileg nagy tudású doki rendelt. Abban az időben csak úgynevezett „bébidob” volt, amivel a babák szívhangját lehetett hallgatni. Gondoltam, ezt megejti a doki, de csak megvizsgált és felírt erős görcsoldót, hogy azt szedjem… Felvett táppénzre is egyben.
Majd jött az éjszaka, és ismét fájdogált a pocakom, de tán kicsit kevésbé, gondolom a gyógyszernek köszönhetően. Majd másnap éjszaka már önkívületi állapotban voltam, folyamatos pisilési inger, görcsök… Folyton a vécére jártam és azt néztem, nem folyik-e a magzatvíz. Azt tudtam, ha az elindul, akkor baj van, nekem is mennem kell… De mivel ez nem történt meg /utólag kiderült, óriási szerencsémre/, így nem pánikoltam. Viszont a férjem megelégelte a szenvedésem, és mobil nem lévén akkoriban, elment a sarkon lévő telefonfülkéhez és kihívta a mentőt.
Meg kellett szülnöm halott kisbabámat
A harmadik tolásra (némi szülészorvosi segítséggel) kint volt a kisfiunk. Azonnal kiderült, mi történt vele: megfulladt a köldökzsinórtól.
Tovább>>>
Viszonylag hamar jöttek is felfektettek a hordágyra. Az akkor körülöttünk zajló építkezések folytán az áldatlan útviszonyok miatt erősen kellett kapaszkodnom a fájdalmak közepette, ha nem akartam útközben kiesni, elmaradni… A kerület szülészetére érve már közel álltam az ájuláshoz - a harmadik éjszakám után nem csoda… Ám ezt az éppen ügyeletes doki nem tudhatta és rám üvöltött:
„Kismama, ne kapkodja a levegőt, mert el fog ájulni!!!”
Olyan szinten megijedtem, hogy még a fájásaim is elmúltak. Jézusom, nem elég a magam baja, még egy őrült dokit is kifogtam?? Viszont ahogy aztán megvizsgált és kiderült, hogy az én bébim bizony már nem él, teljesen megváltozott a hozzám állása. Elmondta, hogy ez a baba halott, de sajnos ugyanúgy meg kell szülnöm mintha élő volna. Az érzést nem lehet elmondani… Egy világ omlik ilyenkor össze… Szegény férjemben is, amikor vele is közölte a doki a szörnyű hírt.
Majd mivel nem voltak fájásaim, mesterségesen előidézve azt, megszültem az első fiamat. A neme akkor derült csak ki természetesen. Dupla fájdalom, mert az ember elsőre titkon mindig fiút szeretne, legalábbis mi ebben bíztunk… A szülés számomra már egy megkönnyebbülés volt a három napi vajúdás után. Sírva kérleltem a dokit, mutassa meg nekem de ő bölcsen azt mondta; jobb ha nem látom és nem marad róla képi emlékem, mert bár mindene megvolt, olyan volt, mint egy egyhetes vízbe fúlt emberke…
Mindez hajnalban történt, és a férjem ezután hazáig gyalogolt ezzel a tudattal… Majd másnap egy csodálatos, szívbemarkoló levéllel jött látogatni… Akkor még arról volt szó, hogy elküldik a babát vizsgálatra, hogy kiderüljön, mi okozta a halálát, mivel a súlya alapján (1,8 kg) életképes lett volna… Ám később megtudtam, ebből semmi nem lett, mert a terhes kiskönyvemben január 3-án az szerepelt: szívhang jó. Ezzel szemben január 5-én egy másfél hetes halott babát szültem! A szerencsétlenségben számomra óriási szerencse volt, hogy nem repedt meg a burok, nem folyt el magzatvizem, és így nem kaptam vérmérgezést. Ezt az ügyet annak rendje módja szerint eltussolták a nagy tekintélyű főorvos miatt…
A borzalmaknak itt még nem lett vége, mert gyermektelenül betettek engem egy tízágyas újszülöttes szobába! Ahova négyóránként hozták mindenkinek a babáját, kivéve nekem. Tömény emberkínzásként éltem meg, miközben a megindult tejemet apasztottam csendesen. A tragédiámnak köszönhetem, hogy lett egy olyan mérhetetlen emberséges orvosom a továbbiakban, akinek aztán az alig egy év múlva makkegészséges második fiamat köszönhettem! Bár úgy váltunk el, hogy fél évig eszembe se jusson a teherbe esés… Ám úgy tűnt, a sors gyorsan akart minket kárpótolni. Így született meg 3,80 kg 1982. február 5-én tökéletes terhességgel makkegészségesen a második, mégis első kisfiam! Majd 9 évvel később, szintén makkegészségesen a második (harmadik) gyermekem, a lányom! Ezeket a történeteket is megírom majd.
Margit
Olvass még szüléstörténeteket!
19 évesen szültem és nem bántam meg
Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam
Későn indították be a szülést
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
