A halál is az élet része

Mikor anyósom az év elején elhunyt, sokáig téma volt nálunk a halál kérdése. Foglalkoztatta a gyermekeimet a téma, kit így, kit úgy. A felnőttek látták és tapasztalták az aktív, agilis, erős nagyit, aki aztán a szemük láttára vált egyre magatehetetlenebb, végül teljes felügyeletre szoruló „kisgyerekké”. Nekik nem volt kérdés, hogy nem élet ez így. A kisebbek saját koruk szerint kérdezősködtek, és fogadták el a tényt, nincs a nagymama többé. A kicsi, aki akkor még csak öt és féléves volt, a mai napig kérdezősködik, bár már egyre kevesebbet, egyre ritkábban. Az is egyre ritkábban fordul elő, hogy vadul átölel, és könyörgő szemekkel mondja, hogy ő nem akar megnőni, mert akkor én öreg leszek és én is meghalok. Egyébként feloldotta azt a kérdést, hogy hogy lehet élni anyuka nélkül az apjának. Ezentúl az én anyukám az övé is.

De mi tulajdonképpen igen szerencsések vagyunk. Ugyan az egyik oldalon már nem volt nagypapi, de két nagymamával és egy nagypapával nőttek fel. Sőt, a nagyok kiélvezhették a nagyszülők kényeztetését, és a kicsiknek is jutott a jóból. Sőt, mi, a szülők is élünk, kistestvért és kis barátot, óvó és tanító nénit se veszítettünk, barátaik közül se senkit. De sajnos nincs mindenki ilyen helyzetben. A közelünkben, de nem a gyermekeink közelében is történt, történik tragédia. Meg lehet ezektől óvni egy gyereket? Vagy feltehetném úgy is a kérdést, hogy meg kell-e óvni ezektől a gyereket?

Sajnos megvédeni mindentől nem lehet őket. Sajnos sok családi tragédia fordul elő. A halál kérdését nem lehet elintézni annyival, hogy az öregek és betegek meghalnak. Ha a betegek meghalnak, akkor,ha elkapja ő is az oviban a skarlátot, ő is meg fog halni? És mi van, ha anyáról derül ki, hogy halálos beteg, és sajnos nem sikerül meggyógyulnia? Vagy elüti a tesóját az autó, esetleg őt magát támadja meg a gyilkos kór, akkor mit mondjunk? Előre ezzel tuti biztos nem kell foglalkoznunk. Hisz ezek extra, hála Istennek, ritka esetek. De ha épp benne vagyunk?

Néhány éve a barátnőm felhívott, hogy kibeszélhesse magából a keserűségét: végstádiumos rákbeteg egy közeli, fiatal, kisgyerekes hozzátartozója és megkérdezte tőle, kísérné-e ezen a rövid, ám szomorú úton. Sokat beszélgettünk akkoriban, hisz se a fiatal élete végét élő nem volt erre felkészülve, sem a barátnőm. Ijedten kerestük a támaszt, ami olyan bizonytalan és nem kívánatos volt. És itt hagyott egy harmincas fiatalasszony egy hasonló korú özvegyet és három kicsi árvát a diagnózistól számított két hónapon belül. Ott mondani kellett valamit a gyerekeknek. Hazugsággal ők nem operáltak.

A mennyország árvaházába új kisgyermek érkezett

Rövid szertartás, és eljött az utolsó lépés. Nem írom le, mert mindenki tudja, mikor volt az, amikor összerándultam és be kellett fognom a kezemmel a számat, hogy ne nyüszítsek.

Tovább>>>

De hallok máshonnan sajnos sok effélét is. Elköltözött messzire, nem jön vissza. Indoklásul azt mondják, hogy úgysem értené meg a gyerek. Vagy épp úgy tesznek a gyermek/ek jelenlétében, mintha mi se történt volna. Soha többé nem beszélnek az elhunytról, mintha sohase lett volna. Csakhogy a gyermekeknek nincs mintájuk arra, hogy hogyan dolgozzák föl a gyászukat. Látva, hogy apa, anya hogyan birkózik meg ezzel, kap mintát. De ha nincs gyászfeldolgozás, maradnak a kérdései, amikre senkitől se kap választ, hamis következtetésekre jut, feldolgozatlan gyászreakciót okoz, amit később, akár évtizedekkel később is, sokkal nehezebb feldolgozni.

Amit nagyon erősen meg kell fogadjunk, hogy mindenben őszinték leszünk a gyermekünkkel. Néha nagyon nehéz, de sokkal kifizetődőbb, mint a kegyes hazugság. A halál kérdésében mindenféleképpen. A másik, megfogadni való, hogy mi magunk is meggyászoljuk a veszteségeinket. Hárítani, szőnyeg alá söpörni a fájdalmat, gondokat, csak elodázzák és sokkal bonyolultabbá is teszik a gyász feldolgozását. A természetes reakciók, a sírás, a tagadás, a befelé fordulás, a saját magát hibáztatás nem gond. Ezen mind végig kell mennie egy gyermeknek is, felnőttnek is. Hisz mindez természetes reakció.

Vigyük-e el a temetésre az aprókat? Ha igen, milyen kortól? Kisiskolás korig egy gyermeknek a halál visszafordítható, onnan a halott visszatérhet, hisz a felnőtt mindenható lény. Nyolc-kilencéves korra érti meg, hogy a halál visszafordíthatatlan. Sokat segít az elfogadásban és a megértésben, ha ott van, mikor az elhunytat utolsó útjára kísérik. Látja, hogy hol nyugszik, oda el lehet menni, emlékezni lehet rá, van nyoma az életnek, nem eltűnt a semmibe. Ahol normális gyászreakciókat lát egy gyermek, oda nyugodtan el lehet vinni. Az csak segíti a gyász feldolgozását, ha látja, más is szomorú, más is sír. Ahol számítani lehet hisztis tombolásra, vagy egyéb extrém előadásra, oda nem. Egyszerűen csak azért nem, mert attól csak még jobban megijed, ezek a dolgok nem segítik a gyász feldolgozásában.

Ha a halálról beszélünk, beszélnünk kell a kis kedvencek elvesztéséről. A gyermeki ragaszkodás egy kutyához, macskához, hörcsöghöz, aranyhalhoz, vagy bármilyen kis állathoz éppoly erős kötődés, mint az emberekhez fűződő. Hisz családtag Szuszi, meg Cirmi, meg Bonifác is. És sajnos ők sem élnek a végtelenségig. A legtöbb felnőtt úgy van ezzel, mint a vetélés esetén a kis embrióval vagy magzattal: felejtsük el, lépjünk tovább, majd lesz másik. De ezzel azt mondjuk ki, hogy nem fogadjuk el a szomorúságát a történtek miatt. Pedig ő szomorú, sírni és tombolni szeretne, és főleg visszaforgatni az idő kerekét és visszakapni a kis kedvencet. Ebben az esetben is teljesen elfogadható egy természetes gyászreakció, a tagadás, a mit tehettem volna, hogy ez ne következzen be, a soha többé nem akarok helyette másik állatot érzésen át a teljes megbékélésig. Ugyanígy a sírás, a befelé fordulás is. De amíg egy embert eltemetünk, egy kis állatot nem. Viszont rendezhetünk búcsút a kis kedvencnek is, ami pont ugyanúgy segít, mint az emberek esetén a temetés.

A gyermekek esetében számolnunk kell arra is, hogy az elhunyt tárgyai kiemelten nagy jelentőséget kapnak. Van az egyik lányomnak egy barátnője, aki kétévesen vesztette el az édesapját. A ma már huszonéves felnőtt nő, és még mindig őrzi kincsként azt a Kinder-tojásban lelt játékocskát, amit apukától kapott, alig valamivel a haláleset előtt. Azóta ott a helye a vitrinben, minden évfordulón előveszik és emlékeznek. Nos, erre az emlékezésre jók ezek. És ezek az emlékezések segítenek a továbblépésben is.

Ne tagadjuk, ne hárítsuk, ne akarjuk a halál és a gyász kérdésétől megóvni a gyermeket. Nem is lehet, mert ez az életünk része, a gyász egy fontos lelki folyamat. Megtanít az elengedésre, és ha egy gyermek gyászol, az azt jelenti, képes a kötődésre, a ragaszkodásra, a szeretetre.

nagycsaládos

Utóirat

Hosszú lett a poszt, és valahol hárítottam is, hogy mi van a gyerekekkel, akik egy-egy gyilkos kórral küzdenek. Fel kell-e és hogyan készíteni a tesókat, kis barátokat, és magát a kis beteget, hogy ennek nem happy end lesz a vége? Mert sajnos néha meglep bennünket, rokonunkat, barátainkat az, amire úgy gondolunk, hogy ez csak mindig másokkal történik.

Az egész családomat megrázta, hogy a napokban elvesztettük az általunk ismert legnagyobb Szuperhőst, Lilit. Mindössze tíz évet élt, több mint a felét a gyilkos kórral hadakozva. És nincsenek szavaim, amivel megmagyarázhatnám a gyerekeknek, hogy ez miért, hogyan történt. Hogy hogy lehet erősebb valami, ami kicsi és belefér egy gyerekbuksiba és miért nincs rá gyógyszer, és miért nem tud a doktor bácsi segíteni, pedig megígérte? Hogyan lehet valami, ami kisebb, mint a mindenható és mindentudó felnőtt erősebb és hogyan győzhet, pedig teljes erővel harcolt ellene a kis beteg?

És ha nem győzhet, akkor minek volt az a sok fájdalmas kezelés, műtét, kellemetlen és kimondottan rossz mellékhatású gyógyszer? És ő miért nem gyógyult meg, mikor Bogi (egy barátnőm kislánya) meg igen? És tudtuk, hisz jöttek naponta a hírek, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik. De reménykedtünk a csodában. Még hívő keresztényként is nehéz a magyarázat. Nincsenek rá szavak. Ami van, az nem fejezi ki se az érzést, se nem válasz semmire. Még a reménység is, ami a keresztények biztos tudata, hogy lesz feltámadás, és örök élet, most olyan messzi és félelmetes. Ha voltatok ilyen helyzetben, értitek. Ha nem, kívánom, hogy soha, de soha ne tudjátok meg, milyen.

Nyugodj békében kis Szuperhős csillag!

A halál témájával itt is foglalkoztunk:

Mit kezdjek a halállal?

Miért nem beszélünk végre a halálról?

A papát elvitték az angyalok

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>