Sokáig gondolkodtam megírjam-e a történetem. Már körülbelül fél éve olvasom a blogot, a várandóssággal kapcsolatos szinte összes témáról minimum egy cikket elolvastam, valamelyiket többször is. Úgy gondoltam megosztanám veletek az érzéseimet, gondolataimat, a lelki vívódásomat. 20 éves főiskolás lány vagyok. Fél éve élek párkapcsolatban egy szintén 20 éves pasival, aki már dolgozik, a mai világban stabilnak mondható állása van. Én a családi vállalkozásban segítek, ha épp nem iskolában koptatom a padot. Hálistennek a válság idején is megállta a helyét és nemhogy szinten tudtuk tartani, hanem fejlődött is. A jövőmmel nem lesz probléma, már most központi szerepem van a cég egyik ágazatában és édesapám és saját terveim szerint is diploma után még nagyobb szerepem lesz. Van egy saját lakásom (természetesen nem én kerestem meg az árát, de volt benne részem), páromnak autója, mindkettőnknek biztos háttere. Nagyon jól megértjük egymást, együtt képzeljük el a jövőnket. Előtte volt egy 2 éves kapcsolatom, amiben fele ennyire nem volt meg az összhang. Természetesen fogamzásgátlót szedek, nem szeretnénk még babát, de a 3 éves tervben ez is szerepel. Ezeket fontosnak tartottam leírni a történet további részéhez.

Két hónappal ezelőtt a tabletta abbahagyása után már négy napja késett a menzeszem, teljes kétségbeesés, „mostmicsináljak, anyámmitfogszólni” és egyéb parák futottak végig az agyamon. Az első akivel megosztottam a ?félelmeimet?, természetesen a párom volt. A reakciója nagyon ledöbbentett, úgy vélte, hogy ha ez a kisgyermek meg akar születni, akkor igenis mi leszünk a világ legjobb szülői és annak ellenére, hogy friss még a kapcsolatunk, vállalnunk kell. Ha nem így vélekedik, sem döntöttem volna az abortusz mellett, több okból sem. Egyrészt onnantól, hogy egy kis élet megfogan, teljes értékű emberi lény, nincs jogom elvenni tőle a lehetőséget a létezésre. Másrészt ki tudja, utána szülhetek-e még gyermeket. Jó érzéssel töltött el, hogy fiatal korunk ellenére ennyire felelősségteljesen gondolkodik egy életre szóló döntéssel kapcsolatban. Természetesen első dolgunk volt rohanni gyógyszertárba, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy nem csak játszadozik a szervezetem, hanem valóban két csík az a két csík.

Hazaértünk, rögtön megcsináltuk a tesztet, tesztcsík megjelenik hcg hormonnak elvileg nyoma sincs a szervezetemben. Párom mondta, hogy a biztonság kedvéért reggel is csináljak egyet. Reggel szintén egy csík. Ami érzés ezután jött, teljes mértékben leírhatatlan. Egy kicsi megkönnyebbülés, hogy nem kell a szülők elé állni, nem kell félni a környezet megvetésétől, hogy egy ilyen fiatal pár gyermeket vállal ilyen rövid együtt járás után. A páromon viszont teljes csalódottságot láttam és én is éreztem magamban, hogy ez most nem jött össze (bár védekezünk), de mégis ott volt bennem az érzés, hogy igen, 9 hónapig növekedhet bennem egy pici élet, akiről gondoskodnom kell ezek után élete végéig, és a részem/részünk lesz. Együtt neveljük fel és ugyanolyan csodás szülei leszünk, mint nekünk a mi édesanyáink és édesapáink. Náluk is és nálunk is 20-22 év különbség van a szülők és köztünk.

Törvényszerűen másnap megjött a menzeszem, még nagyobb csalódás, a páromon is láttam, hogy titkon reménykedik benne, lehet még esélyünk szülőnek lenni. Azóta minden menzesz előtt kérdezi, hogy „Na, most vajon kiscsalád leszünk?”. Nagyon sokat beszélgetünk róla, hogy milyen lenne családként élni. Kétségeim akadnak bőven, túl kevés ideje vagyunk együtt, bár jobban bízom benne, mint életemben valaha és szerelem volt első látásra, tökéletesen megértjük egymást, bár tény kisebb-nagyobb vitáink vannak, de eddig mindet meg tudtuk beszélni és együtt dolgozunk a hibáinkon.

Minden menzesz előtt megvan bennem a remény, hogy talán most, pedig óramű pontossággal minden este fél 11-kor beveszem a gyógyszerem, csak valahogy mégis ott van egy pici lehetőség, hogy talán most. Emellett még éretlennek érzem magam az anyaságra, egy érettségim van, minimum egy diplomát kellene szereznem, bár tény, hogy levelezőn baba mellett is tudnám csinálni. Attól nem félek, hogy nem tudnánk eltartani magunkat és a gyermeket, a szüleimtől segítségre lenne szükségünk, bár ezzel sem lenne probléma, édesapám nagyon sokat mondja, hogy jó lenne már egy unoka, mennyire örülne neki és biztosan támogatna is.

Akárhányszor meglátok egy gyermeket az utcán, eszembe jut, mennyire jó lenne, ha én is tolhatnám a babakocsit, virrasztanék éjszakákat, pelusoznék, szoptatnám és minden lépését figyelném, hogy Neki a legjobb és legtökéletesebb lehessen. A párom is tesz megjegyzéseket, ha látunk egy édes fotót, hogy „nekem biztos motoros fiam lesz” és hasonlók. Úgy érzem, a szívünk mélyén mindketten vágyunk egy gyermekre, de bennünk van a félsz, hogy mi lenne, ha tényleg szembesülnünk kellene a feladattal. Lélekben talán még mindketten egy picit gyermekek vagyunk, de ha a szüleink ennyi idősen, mint mi most, fel tudtak nevelni minket, nekünk is menne.

A fogamzásgátlót most is szedem, megbeszéltük, ha lediplomáztam, azonnal belevágunk a babaprojektbe, de ha most „becsúszna”, örömmel vállalnánk az anyaságot és apaságot.

Köszönöm, hogy végigolvastátok, minden véleményt nagyon szívesen olvasok és kifejezetten meg is köszönném, ha minél többen véleményeznétek a történetemet. Első olvasásra igen, tipikusan egy elkényeztetett királylánynak tűnök (lakás, biztos háttér), de tudom azt, hogy mindent meg fogok tenni a gyermekemért, ha egyszer úgy dönt, hogy szeretne az enyém lenni.

Kisleány