Úgy tanítják, a törzsfejlődés során az előember vagy mi felegyenesedett a négykézlábas majomjárásból, ezzel szabaddá vált a két keze, amivel aztán mindenféle izgalmas vállalkozásba kezdhetett. A törzsfejlődést, ha tényleg így történt, megismétli minden épkézláb kiskorú homo sapiens, az ebihaltól kezdve a „viszonylag normális felnőtt” jelzővel illetett állapotig. Az egyik legizgalmasabb szakasz valóban az, amikor az apró illető egyszer csak felegyenesedik. Diadalmas vigyor részéről, éljenzés részedről, közvetlenül három tizedmásodperccel a hanyatt vágódás előtt.

Egy szép napon ugye rájönnek, hogy ülésből, térdelésből vagy valami érdekes nyúlterpeszből nem is olyan bonyolult elrugaszkodva felállni, feltéve, ha ott van valami, amibe kézzel bele lehet kapaszkodni. Mivel terheléspróbát nem végeznek semmin sem, ezért náluk fejben bármi alkalmas, ami megfelelő magasságú. Dohányzóasztal, kiságy rácsa, térdelő felnőtt keze, rosszabb esetben nadrágja térdnél, pillekönnyű műanyagszék, üvegpohárral tele zsúrkocsi, tacskónál nagyobb kutya.

A homo erectus tehát rettenet veszélyes egy élőlény, magára és más dolgokra is, szembejön az akármi, ami legalább az esetek hetven százalékában tökéletesen alkalmatlan a célra, és a kisded már rugaszkodik is rajta felfele, hogy diadalmas pillantás kíséretében felálljon, vagy magára borítsa a kétliteres, nyitva felejtett üdítős palackot, az asztalt a pereces tállal, a nagylétrát, a vízzel félig tele kiskádat, amiben a nagytesó kezeslábasát áztatod éppen, a Bodri meg, tudja fene miért, pont a döntő pillanatban dönt mindig úgy, hogy ő inkább eloldalogna.

A homo erectus-jelenség kitörésének pillanatától számított negyvennyolc órán belül rájössz, hogy aznap körülbelül két órát csináltál valamit viszonylag függőleges testhelyzetben, amikor őbabasága méltóztatott aludni, a többi időt a földön, négykézláb csúszkálva töltötted, hogy bohó gyermeked megmentsd a percenként kitörő katasztrófától. Mert ugye sajna kidobhatod a zsúrkocsit, a pilleszéket, a nagylétrát és a Bodrit, de a gyerek ettől leülni még nem tanul meg, csak áll, ácsorog, rugózik, aztán amikor elunja, akkor végigvágód….na a földön, ha nem kapnád el, de általában elkapod, a térded meg szép lassan kezd olyanná válni, mint egy súlyemelőé, aki folytonosan a határait feszegeti, de ha nem is bőrkeményedés tuti lesz rajta. Leülni valahogy nehezebben tanulnak meg, mint fölállni.

A homo erectus-korszaknak jó esetben van egy másik, kevésbé veszélyes mutatványa is, a gyerek megtanul egyenesen ülni, miután napokig képes volt ülésből eldőlni, mint a krumpliszsák, na ha ezen túljut, és képes akár egy gumikacsával vagy kiflivéggel a kezében is megtartani magát, akkor egyrészt nagy lépést tesz a modern, ma legdivatosabb emberfajta, a homo irodakukac felé, másrészt elkezdhet például normális emberhez méltóan táplálkozni (a miénk például annakelőtte nemes egyszerűséggel hanyatt fekve étkezett, amitől frászt kapott minden odalátogató, pedig sosem nyelte félre a bébiételeit), és akkor felszabadul a keze…izé, bármi másra.

Az ősember ugye pont ezért kezdte el az egész mutatványt. A kisded esetében pedig ez a hanyatt vágódáson túli, sokkal, de sokkal tartósabb veszély – számodra. A gyerek, ha nem mászik éppen, most már mindenféle érdekesre tudja a kezét használni, ha már megáll a lábán, és képes támaszkodás nélkül ülni. Hozzád vághatja a játékait, lerángathatja az összes alkalmas magasságú asztalterítőt (hidd el, mind pont abban a magasságban lesz valahogy), kiköpheti az ételt, hogy az etetőszék tálcáján művészi mozdulatokkal szétkenje, majd ugyanazzal a mozdulattal divatos frizurát is varázsoljon magának (majd neked is, mikor odakapsz, hogy ezt már ne), megnyomhat minden elérhető gombot, vagy önfeledten, a legnagyobb csöndben tépheti szét és pakolhatja a pofazacskójába az értékes kézirataidat vagy fényképeidet, amikről te úgy tudtad, azokat semmiképpen nem érheti el.

Ezután már nincs messze az a pillanat, amikor megteszi az első pár tétova lépést, hogy néhány hónapon belül értelmes szavakat is formáljon. És ekkor eszedbe jut a közhellyé koptatott mondás, hogy tizennyolc hónapig küzdünk, hogy a gyerek felálljon, elinduljon, és kezdjen el érthető módon beszélni – aztán tizennyolc évig küzdünk, hogy üljön már le, és legalább pár percig maradjon végre csöndben.

Vakmacska