Súly: 87.5 a múlt héten, most 86.2
Edzések: 40 perc gyaloglás, úgy elszoktam tőle, hogy azt hittem belehalok, fájt mindenem

Ismét sikerült néhány kilót felszednem. Íme, a jojó-effektus. De nevezném inkább hízókúrának. Farkaséhség, állandó evési rohamok. Ez tartott két hétig. Aztán borult minden, a zilált idegeim felmondták a szolgálatot, úgyhogy sikeresen túl vagyok egy kiadós hisztizésen, veszekedésen saját magammal. Csak sírtam és feküdtem és világgá akartam menni. Most jött ki rajtam a szomorúság, hogy anya elköltözött és összevesztünk. Nagyon hiányzik a tanulóvezetés és az oktató. Szomorú vagyok, mert a barátaim is elhagytak, nem törődnek velem. Mindnyájuknak szól a pólómon látható felirat, sőt minden ismerősnek, aki megvet és utál, mert élek, mert ki merem nyitni a számat: túl jó vagyok hozzátok, nem érdemlitek meg a kedvességemet és a figyelmemet, el vagytok felejtve, le vagytok nézve, átlépek rajtatok, mint egy mocskos, sáros pocsolyán.

Van két szép kisfiam és egy szerető férjem és pont. Mindenki egészséges, van egy felújítás alatt álló házunk, egy öreg autónk, amit utálok vezetni. Kérem vissza az elmúlt hónapokat, amikor csinosan, vidáman jártam be a városba tanulni, amikor még volt segítségem a kicsiknél. Az állandó itthonlét és a tétlenség megőrjít. Bár eljárunk sétálni, egy falubeli távoli játszótérre (ahol egyedül vagyunk mindig) és hetente egyszer a közeli hipermarketbe, más nem történik velünk. Sajnos nincs pénzünk se kirándulni, se kisvonatozni, se állatkertbe menni, se a városba bemenni sétálni (üzemanyag).

Nehéz lesz ez a hónap és a következő is, sok kiadás jött most össze. De megpróbálom a lehető legnagyobb türelemmel túlélni. A hízásom egészen a kiborulásomig tartott, nagyon megviselt az az este, nagyon korán lefeküdtem és másnap sokáig aludtam. Onnantól kezdve megszűnt az örökké mardosó éhség és enni akarás. Nem érdekel, mit eszek és mennyit. Nem kell a napi tábla csokim, sem a vacsora. Mozogni sajnos nem jutok el, mert mire a férjem hazaér, este 7 óra, nem bírok elindulni, pedig még 8-ig világos van. Valahogy rá kell magam venni. Nem akarok gyalogolni, unom. Utálom a zenéimet is. Tornázni sem akarok, nem találtam még mindig ideálisat. Edzéstervet kellene majd csináltatni, ha lesz rá keret. Mindent akarok, de semmit sem teszek érte, mindent csak kellene.

Megpróbálom magamat összeszedni és folytatni tovább a fogyókúrát, túlélni a nehéz hétköznapokat. Érzem, hogy kivagyok, hogy hevesen ver a szívem, és hogy gyengülnek el a végtagjaim, mikor a két kisfiam produkálja magát és felbosszant kb. negyedóránként, de nem tudok mit tenni. Majd íratok nyugtatót, haha, még viccnek is rossz. Vagy megvárja szépen a család, amíg összeomlok, és visznek a pszichiátriára. Akkor majd jöhet anyám 100 km-ről, akkor majd félreteszi a haragját, akkor majd jöhet anyósom, innen 1km-ről, félretéve a kényelmes luxuséletét, akkor majd el tud jönni szabira a férjem (3 éve nem volt). Mert máshogy nem értik meg, hogy segítség kell. De ha lenne is segítség a kicsik mellé, akkor se lenne pénz kimozdulni. Legszívesebben megölném magam, de sajnálom a két kisfiamat anya nélkül felnőni. Vagy összepakolnék, leköltöznék anyámhoz, beiratkoznék nappalira az orvosi egyetemre, na anyám, tartsál el, a nővéremet kitaníttattad (szénhidrátkémikus doktor), rám már nem jutott pénz.  Csak az a baj, hogy már nem tudnék a két kisfiam nélkül élni, velük is csak épp, hogy túlélem a hétköznapokat.  Abba akartam hagyni a fogyinaplót, mert hetek óta csak panaszkodom, nem mozgok, nem fogyok. Nem tudom, hogy mit tegyek.

rotarix