Születésem után évekig a nagyszüleimmel laktunk – mint korosztályomból megannyian –, míg végre panellakáshoz juthatott az újabb generáció. Neveltek minket szülők és nagyszülők egyaránt.  Aztán felcseperedve a panelban, mi már – egy élethosszig tartó lakáshitellel a nyakunkban – egy újabb dobozban kezdtük a családalapítást, néhányunk esetleg albérletben, de mindenképpen külön (ha lehet még távol is) az idősebb generációtól, hiszen nem könnyű a különböző korosztályok együttélése. Szükség esetén persze más a helyzet. Édesanyám az előtte mézesmadzagon húzott nyugdíj lehetőségére várva – még dolgozik, de kénytelen volt cukorbeteg, enyhén már agyérelmeszesedéses nagymamámat magához venni. Októberben azonban egyedülálló külföldi utazás lehetősége adódott számára.

Örömmel vettem nyakamba idős nagymamám terhét az őszi szünetre. Egyik legrégebbi emlékem szerint ugyanis üzletet kötöttünk – úgy négyéves lehettem akkor. Kunyeráltam, cipeljen még a hátán. Nehezen bírt, de pajkos mosollyal a szemében megígértette velem, én is vinni fogom, ha ő már öreg lesz. Úgy éreztem, most jött el az idő. Másik jó oldala a dolognak – gondoltam – gyermekeim tapasztalatszerzése. Mit is tudnak ők az idősekről? Most kiscsoportos fiaim is megértik végre, miért adom át a helyet a villamoson az idős néninek, ha „úgyis van botja”.

Megérkezett „Öreg mama”, ahogy saját kérésére gyermekeim hívják. A fiúknak osztozniuk kellett vele a szobájukon, amit rögtön zokon is vettek. Majd jött a többi megpróbáltatás: a kifejezetten jó idő ellenére sem mehettünk biciklivel, mert akkor mama nem tud sétálni jönni. Az őszi szünet nagy részét a ház mögötti parkban töltöttük. A redőnyt nem engedhettük le, hiszen mama éjszaka félt, nem tudta, hol van, el-eltévedt még nappal is. Hajnaltól a táskájában zacskókba szortírozta a dolgait,  a fiúk a korai kelések miatt egész nap nyűgösek voltak. Nem értették, ha valaki cukorbeteg, akkor hogy lehet az, hogy felnőtt létére rosszat csinál, olyat eszik, amit nem szabad. Ők tej-, tojásallergiásak, de soha nem szegnék meg a diétát. Kerestük az Öreg mama botját, harisnyáját, szemüvegét, pénztárcáját, találtunk helyette műfogsort, be nem szedett, szétgurult gyógyszereket, használt zsebkendőt. A gyerekek állandó rohangálása a lakásban, hangoskodásuk, civakodásuk önmagában is fárasztó, de a dupla teher nagyon megviselt: ideges voltam, kiabáltam mindenkivel, semmit nem tudtam megállni szó nélkül.

Pár nap elteltével észrevettem azonban, hogy a gyerkőcök kezdik pártfogásukba venni mamát: elfogadták, hogy nem szabad meglökni, nyakába kapaszkodni, mert könnyen eleshet. Segítettek neki megkeresni, odavinni, amit kért, hogy kíméljék. Sajnálkozva végignézték az inzulinadást, mama ilyenkor hős volt. Este együtt hallgatták, amit  meséltem, testvérüknek kezdték tekinteni az idős embert. Miután a boltból hazajöttem, nem árulták el, hogy mama megevett két pici csokit távollétem alatt, cinkosokká váltak. Máskor keresztbe tett lábakkal, összeszorított fogakkal várták hosszú percekig, hogy végre bejuthassanak a vécébe, mikor is kiderült, hogy nincs is ott senki, hiszen mama az egyik szobában bóbiskol. Majd vidáman, megértve a helyzetet, egyikük azt mondta: „Anya, képzeld, azt hittük, hogy Öreg mama bent van, mert égett a villany, de biztos csak azért nem kapcsolta le, mert azt hiszi, hogy nekünk már olyan magától kapcsolódó lámpánk van!” Valószínűleg úgy érezték, hogy előttem mentegetni kell mamát. Ekkor értettem meg, hogy a gyerekeim már megtanulták a „leckét”, amit sajnos, nekem még nem sikerült.

Öreg mama az őszi szünet után - négy évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig - még többször is ellátogatott hozzánk, (annak ellenére, hogy több, mint 200km-re laktak édesanyámmal). A fiúk azóta már negyedikesek, de emlékét mindig őrizni fogják.
Mama halála után egy évvel váratlanul kiderült, hogy gyermeket várok. Nagyon féltünk, anyagilag nagyon rosszul álltunk. Ikreink viszont olyan szeretettel, örömmel várták a Kicsit, hogy erőt öntöttek belénk, mára már túljutottunk a nehezén.
Zsombó most két éves és bevallom, titkon bízom benne, hogy létezik reinkarnáció, és a legkisebb királyfimban Mamát ölelem, puszilom minden nap!

Orsolya

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?