Örökbefogadás. Egy szó, melyről először ezernyi fájdalmas dolog jut eszembe. Egy gyerek sorsa bizonytalanra fordul, a család, amely az egész világot jelenti neki, valami miatt nem tudja megadni azt, ami jár egy gyereknek. A kiszakadás, a várakozás, hogy majd megoldódik a probléma. Vagy a tágabb család őrlődése, mikor látják, méltatlanul rosszul alakul egy gyermek sorsa, tudják, akár ők is átvállalhatnák, de várják, hogy jóra forduljanak a dolgok. Aztán ott az út, amit bejár egy pár, mire beletörődnek, nem lesz olyan gyerekük, akiben szeretteik vonásait fedezhetik fel; az örökbefogadás hosszadalmas, akadályokkal teli folyamata.  Amikor ezeken sikerül túljutni, akkor is van még feladat bőven. Szerencsémre nem sok tapasztalatom van a témában, így bizonyára rengeteg olyan momentum van, amiket nem is említettem, pedig aki átélte, az emlékszik rá.

 A tág családomban és a baráti körömben is van néhány olyan személy, akiről tudom, hogy kisgyerekkorában fogadták örökbe a szülei. Gondolom, vannak olyanok is, akikről nem tudom. Nagyra becsülöm őket és örökbefogadó szüleiket is. Az édesszüleikről nem tudok semmit, annak ellenére, hogy érdekelne legalább annyira, mint bárki más szülei. Lehet, hogy ők is nagyszerű emberek, akiktől veszteség volt az elválás, lehet, hogy olyanok, akiktől a gyerek maga menekült (volna) el.  Nem tudom, hogy ők mit éreznek a saját történetükkel kapcsolatban. Úgy tenni, mintha nem tudnék róla, pedig mindketten tudjuk, hogy tudom, nagyon bántóan érdektelen viselkedés lenne. Viszont a finomnak szánt érdeklődés is lehet fájó, főleg, hogy sokszor annyira tabu a téma, hogy az örökbefogadó szülők is gyakran megpróbálják eltitkolni a dolgot még a gyerek előtt is. 

 Úgy látom, az ilyen előzmények sokszor olyan feszültséget keltenek a környezet és az érintettek között, amitől mindenki rosszul tudja érezni magát. Jó lenne, ha tehetnénk valamit azért, hogy akiket nem a vér szerinti szüleik neveltek föl, ne érezzék magukat annyira kívülállónak a világban, tudják, hogy nem minden bajuk okozója az a helyzet, ami miatt sor került az örökbeadásra/ örökbefogadásra. Akik nem élték át ezt a mindenképpen rendkívüli eseményt, azok is vívják a saját harcaikat az elfogadásért, időnként sikertelennek, fölöslegesnek érzik magukat, kamaszkorban pedig szinte mindenkiben felmerül a kérdés, hogy vajon spontán lett-e részese ennek a családnak, vagy annál hosszabb út vezetett odáig.

Nagyon jó lenne, ha „egyeztetni” lehetne arról, hogyan érdemes kérdéseket föltenni, beszélgetést kezdeményezni a témáról, hiszen akkor is ott van a zavarodottság a levegőben, ha nem beszélünk róla. Persze értem, hogy gyakran még az érintettben sem egyértelműek az érzések, lehetnek mozzanatok, amik egyszerre jók és fájdalmasak is. Nem is kell, hogy két külön csoportba rendezzünk mindent, de amíg leülepszenek a dolgok akár az első felismerés után, akár egy felkavart lelkiállapotban, addig is együtt kell élnie a történettel mindenkinek. 

 Az ilyesmi ugyan magánügy, de ha az ember egy közösség tagja lett, akkor az is kellemetlen, ha szándékosan kerüli a témát, az is, ha tud vagy sejt néhány részletet a környezete, de a felmerülő kérdéseket tapintatból senki nem teszi föl.

Kíváncsi vagyok, mit éreznek a már felnőtt örökbefogadott gyerekek, ha szóba kerül a család kérdése. Hogyan lehet, érdemes beszélni erről a témáról? Megkönnyebbülés-e, ha akad valaki, akivel lehet, érdemes beszélni róla? Megértőbbek-e, kritikusabbak-e vele az emberek, ha tudják, örökbefogadták? El lehet-e engedni az ilyen fájdalmakat? Hogyan befolyásolja az ilyen esemény a családi életet felnőttkorban? 

Törjön a jég, dőljön a tabu, oszoljon a köd!

NTBéke