26. hét (ha jól emlékszem)

Szerdán volt poszt, szerdán mentem vérvételre, csütörtökön tanácsadásra, és komolyan azon gondolkodom, hogy most már szólok a dokinak, hogy nekem legkésőbb kedden posztot kell írnom, nem lehetne hétfőre áttenni a tanácsadás napját?

Szóval szerdán eljött terheléses vércukorvizsgálat napja. Ettől féltem azért, egyrészt az eddigi három alkalommal a végén mindig meg kellett alkudni a kakaó-kaláccsal, másrészt az eredménytől is tartottam cseppet, ha lelki szemeim előtt felsorakozott az a néhány tábla csoki, amit nyom nélkül eltüntettem az utóbbi hetekben. Mentem, én, a Hős, glóriával a fejem fölött, mert Anya nem fél, nem hisztizik, nem lesz rosszul, megy bátran, elébe a Sárkánynak, akarom mondani, a hetvenöt gramm szőlőcukornak. Vittem pohárteát, kiskanalat, ahogy illik. Mákomra a laboros csajok, amint mondtam, jó humorúak, azon kívül még együttérzést is véltem megcsillanni a szemükben, amikor hajnalok hajnalán behívtak. Megszúrtak, aztán kaptam a tuti tippet, hogy előbb kezdjem el kavarni, aztán szórjam bele. Nyertek, tényleg nem kövült bele a pohárba a cukor egy darabban, szépen elkeveredett. Le is gyűrtem mindet, én, a Hős, elismerő pillantások közepette, a glóriám a fejem felett csak úgy ragyogott, hogy a laboros csajok a szemüket is eltakarták.

Aztán még ittam, apró kortyokban, hirtelen, egy fél liter üres teát, meg vizet, hogy az az émelyítően édes íz elmúljon a számból, majd utasításra üldögéltem kicsit a laborban. Amikor már úgy nézett ki, hogy a cucc lent marad, elengedtek, utasítva arra, hogy pontosan két óra múlva ajtóstul fáradjak be hozzájuk, ne is kopogjak (komolyan így mondták). Átmentem a Férjhez, mert ő közel dolgozik, ott üldögéltem, kissé elerőtlenedve. Egyszer lettem nagyon rosszul, Pepe szerterúgott, szédültem, lefőttem, azt néztem, hogy pont az egy óra leteltekor, cukorcsúcsnál. Biztos öregszem, mert ezt még sose tapasztaltam (vagy nem emlékszem. Mondom, hogy öregszem). Visszatérve a tett színhelyére azonmód, ahogy kérték, rongyoltam be az ajtón, megint megcsapoltak kissé, aztán engedték, hadd reggelizzek. Na, az élményt azóta is hevergetem kifele.

Másnap idegen védőnőnél volt a tanácsadás. Méreteimben változás még mindig nem történt, a másik védőnő is kedvesen megdicsért érte (esküszöm, SEMMIT nem teszek ezért. Sőt. Semmiképpen nem az én érdemem, azt se tudom, érdem-e). Megkaptam a cukoreredményt: na, az meg iskolapéldai szépségű, ettől konkrétan megkönnyebbültem. A doki édesül mosolyogva fogadott, foglaljak helyet, panaszkodjak nyugodtan. Muszáj? – kérdeztem reflexből, mert azon kívül, hogy a csípőm most már reggelre is beáll, és fájdogál, több bajom nincs. Nem muszáj, mondta. Tippet is adott a csípőtémára, jelezte, hogy azt fogom hinni, hogy viccel, de próbáljak meg hátrálva menni néha.

Na, mondám, midőn elképzeltem a jelenetet, annak tuti pozitív hatása lesz a fél városra, mikor hátrafelé kacsázva sejhajra (mondanám én másként, de nemrég szúrtak le a kifejezésért) ülnék. Röhögve tisztázta velem, hogy nem kell az utcán tenni mindezt. Nem vagyunk előrébb, közöltem, nem ismeri a családomat. Mikorra várom a babákat? – szólt közbe az asszisztens, és asszem, egészen komolyan rémült fejjel nézhettem rá, mert döbbenten nézett vissza rám, majd javított, jaj, babát, babát, bocsi. Mondom, marha viccesnek tetszik lenni, és elmeséltem a jóslatokat, mely szerint majd nekem hat terhességből hat gyerekem lesz, úgyhogy anno komolyan beparáztam, hogy ez (lévén a hatodik terhesség, ugye) hármasikreket hoz nekem. Na, mondta, akkor bocsi az ijesztgetésért. Nem haraptam le a fejét, csípem a csajt. Azért a doki harsány röhögésére néztem egy rondát, csak a miheztartás végett, de attól tartok, már nem vesz komolyan.

Ma meg, két pörgés közt, azon kaptam magunkat, hogy a Nagylány betöltötte a 12. évet. Névnapja is volt neki a napokban, ma tetőztük a csajos ajándékokat némi sminkkészlettel (csendesen sóhajtott néhány hete, hogy szeretne olyat, hát nem mesélem el, mit összeszenvedtem a drogéria sminkes sarkában, én, aki életében kábé négyszer volt kénytelen festéket viselni. Körberöhögtek, naná.), és gluténmentes túrótortával. Kicsi csillag édesül örült, reggel ugye nem köszöntöttük, csak némi puszival, meg egy itthoni, rég kinézett tollal, de azt hiszem, csak a puszival is tökéletesen boldog lenne, ez a lány ilyen. Nagyon megható kis manó, szuper csaj. 

 Most alszom. Kezd a decemberi melóhelyi pörgés a tetőfokára hágni, és egy hétig még ez lesz. Nappal jól bírom és élvezem, de estére – mint akit lekapcsoltak. Vicces. De ha most nem fekszem le, a laptopon fogok elaludni.

Banyavári

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?