Férjemmel 2015 tavaszán házasodtunk össze, akkor már néhány hónapja tervben volt a baba is. Nagyjából fél éves próbálkozás után nyár elején meg is jelent a két csík. Természetesen nagy volt az öröm. Meg a kétségbeesés. Aztán már csak az öröm. Tünetem csak annyi volt, hogy a korábban legendásan alacsony vérnyomásom időnként 130-ra váltott. (Tudom, hogy az alapvetően nem magas, de én igencsak éreztem.)
Nem rohantam azonnal orvoshoz, úgy gondoltam, azt, hogy terhes vagyok, tudom. Megyek, amikor már ennél több információt is kaphatok. Orvosom akkor még nem volt. Interneten találtam egy szimpatikus magánrendelőt, ahol több nőgyógyász is rendel. Onnan terveztem orvost választani, olyat, aki főállásban budapesti (nem magán)kórházban dolgozik.
Az első időpontot nem konkrét orvoshoz kértem, meg is lett az eredménye. A doki túl szimpatikus nem volt, tudtam, hogy nem ő kíséri majd végig a terhességet. Ő is, és ez eléggé érződött is. A vizsgálat során korrekt volt, elmondta, hogy háziorvos, védőnő következik, majd 12 hetes ultrahang, amit csináljon szonográfus. Mivel én láthattam a picikémet és a szívdobogását, semmi más nem érdekelt. Viszont annyival okosabb lettem, hogy már akkor kértem időpontot a 13. hétre az általam választott orvoshoz.
A háziorvos következett, akinél csak annyi említésre méltó dolog történt, hogy közölte, szinte esélytelen, hogy a kerületben lévő kórházba időpontot kapjak 12 hetes ultrahangra. Viszont az asszisztensnője intézett nekem időpontot egy szomszéd kerületi rendelőben egy szonográfus ismerősénél.
Eljött a nagy nap, mentünk férjjel babát nézni. Úgy kezdtünk, hogy őt nem engedték be. Azt reméltem, ez lesz a legnagyobb baj. Ez lett a legkisebb…
Nézték, mérték a picit, aztán próbálták arrébb mozdítani, mert úgy helyezkedett, hogy nem tud nyaki redőt mérni. Majd hüvelyi ultrahanggal próbálkoztak, ezután a következő mondat hangzott el:
„Ez a baba nagyon beteg.”
(Ott megszűnt a világ, semmit nem érzékeltem a külvilágból. A következő napokban folyamatosan ezt a mondatot hallottam. Ha ébren voltam, ha aludtam...) Állítólag a mozgásából is érzékelték, hogy valami nincs rendben, valamint hatalmas nyaki redő értéket mértek, 7 mm-t.
Másnap genetikai tanácsadásra mentünk a Bajcsyba. Ott volt egy elbeszélgetés, családfarajzolás, kockázatelemzés, ami alapján semmi nem indokolja a genetikai rendellenességet, illetve egy ultrahang, ahol kisebb, de még mindig nagy nyaki redő értéket mértek. Következő hétre kaptam időpontot CVS vizsgálatra és közölték, hogy készüljek fel arra is, hogy nem biztos, hogy a baba él addig…
Azt nem részletezném, hogy futottam a köröket genetikusok között, volt, akivel személyesen, volt, akivel telefonon beszéltem. Mindegyikük azt mondta, menjek el a vizsgálatra – annál hamarabb senki nem vállalt – azután tud bárki biztosat mondani.
Maga a mintavétel nem volt vészes. Reggel befektettek, majd jött a főorvos, aki elmondta, mire lehet számítani. 9-kor kiültünk a folyosóra a kisműtő elé, majd egyesével behívtak. Maga a vizsgálat pár perc, pici szúrás, érzéstelenítő, nagyobb szúrás, mintavétel. Aztán fekvés. Délután 2 körül engedtek haza. Mivel én rossz lelet miatt voltam (és nem kor vagy egyéb kockázati tényezők miatt) megígérték, hogy soron kívül vizsgálják a mintánkat.
Másnap délután hívott is a genetikus hölgy, hogy sajnos tényleg nagy a baj, a 13-as kromoszómából van 3, Patau-szindróma. Felajánlotta, hogy ha gondolom, (és miért ne gondolnám, amikor ez élettel összeegyeztethetetlen) beszél valamelyik a vizsgálaton bent lévő főorvossal, hogy megcsinálják a megszakítást. Gondoltam.
Még aznap este bementem a kórházba, az ügyeletes orvos helyezett fel tágító pálcikát, nem volt finom. Másnap kora délután kerültem műtőbe, szerencsére ahhoz nem későn, hogy még este hazaengedjenek. A genetikai leletet csak a műtét után kaptam meg. Ha végigjárjuk a hivatalos utat (leletkiírás, arra jogosult aláírása, ezután orvos, kórház, miegymás), nem lett volna már lehetséges kisműtéttel túlesni ezen a rémálmon. Így legalább fizikailag nem éltem meg a babám elveszítését, amiért én a genetikus hölgynek és a többieknek is végtelenül hálás vagyok.
Az egészségügyiekről még annyit, hogy három nap alatt háromszor jártam meg a kisműtőt, de mindig azt éreztem, hogy van valaki ott, csak azért, hogy megnyugtasson. Az orvosok a beavatkozások előtt személyesen jöttek be szólni, hogy készüljek. A nővérek rendkívül kedvesek voltak, holott rengeteg dolguk volt.
Úgy gondoltam, hogy érdemes a történetemen túl azt is megmutatni, hogy vannak még emberséges, kedves, jó hozzáállású egészségügyi dolgozók.
Azóta eltelt két év, én most már újult erővel, és egy 16 hetessel a pocakomban…
You
Felöltözhet, anyuka, ez abortusz lesz
Leolvadtam, köpni-nyelni nem tudtam, valahogy átbotorkáltam. Az öregúr legalább mutatott némi empátiát, elmondta a diagnózist is: hygroma colli.
Tovább>>>
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
