A minap megjelent egy poszt a Bezzeganyán (Ne szólj bele, nem a te gyereked!) a mozaikcsaládokról, és jókora vihar tört ki a kommentelők között. Milyen „jogai” vannak az „új” nőnek a párja gyerekeivel szemben? Mi az, amit megtehet, mi az, amit végképp nem? És úgy egyáltalán, hogy működik ez az egész? Megpróbáltam összeszedni, mi hogy csináljuk, mitől működünk. Nem biztos, hogy ez a tuti, de hátha segít olyanoknak, akik még most tanulják a mozaik-készítést.

Hat éve élünk együtt a párommal. Mostanra elmondhatjuk magunkról a klasszikus poént, miszerint az én gyerekem meg a te gyereked veri a mi gyerekeinket. Szóval a jelenlegi állapot szerint adott négy gyerek (7, 6 és 4 évesek), adva vagyunk mi ketten, adott a párom exe, az enyém nem, mert jó öt éve azt sem kérdezte meg, hogy van a gyereke. A négy gyerkőcből 3 velünk él, a negyedik az anyukájával, kéthetente hét végén, ünnepekkor stb. érkezik hozzánk.

Az én gyerekem:

A párom és Balázs viszonya aránylag egyszerűen jellemezhető: mivel a vér szerinti apja egyáltalán nincs jelen az életében, a páromat tekinti apjának. Nem hívja így, nem is kértük tőle, és vannak helyzetek, amiket a párom inkább átpasszol nekem, mert én vagyok „A” szülő. Nem tudnék konkrét példákat sorolni, ösztönből veszem át/adja át az adott helyzet kezelését, amikor úgy érezzük, mindenképpen a szülőnek kell megoldani a problémát.

A te gyereked:

A párom lánya, L. már bonyodalmasabb. A legelső, amit leszögeztem magamban, már a legelején: nem vagyok az anyja, nem is akarok az lenni. Szeretem, mostanra ő is elfogadott-megszeretett engem, de az „apa felesége” titulusnál előrébb nem kívánkozom.

Nagyon nehezen alakult ki a mostani jó kapcsolatunk. Az elején részemről tojástánc volt (mit lehet, mit nem), részéről elutasítás, meg némi féltékenység. Jó ideig úgy éreztem, hogy amikor nálunk van, felborul a normális élet, mi teljesen háttérbe szorulunk a páromnál, csak L. számít. Nyilvánvalóan ő is megérezte a feszültséget, az elutasítás egy része ebből fakadt (hehe, utólag könnyű okosnak lenni).

A páromat sem akartam eleinte ezzel vegzálni, nem akartam „belerondítani” abba az időbe, amit a lányával tölt. Végül persze nem kerülhettük el, hogy lefektessünk bizonyos szabályokat. Ez sem ment egyszerűen, volt veszekedés, sírás, mire nagy nehezen kitaláltuk, hogy lehetne mindenki számára elfogadhatóvá tenni a láthatásokat.

Ez persze nem jelenti azt, hogy mi is hipp-hopp barátok lettünk a leányzóval. Ahhoz már a kezdet kezdetén igyekeztem tartani magam, hogy lehetőleg úgy legyenek körülötte a dolgok, ahogy otthon. Magyarán: igyekeztem nem szembe menni az anyja elveivel, még akkor sem, ha nem értek vele egyet. Ez persze nem kivitelezhető 100 százalékban, mert van, amiről homlokegyenest mást gondolunk. Ilyenkor szépen megbeszéljük, hogy tudom, hogy otthon anyával ezt nem így csináljátok, nálunk viszont így van. Kezdettől működik a módszer, nagyon hamar megtanulta, mi az, ami másképp van, eddig nem volt belőle problémánk.

Balázzsal kezdettől jól kijöttek, ezzel nem volt gond, én viszont még jó ideig nehezen találtam a helyem L. életében. Vártam, hogy közeledjen, nem akartam „ráugrani”, ő viszont nem közeledett. Nem tudtam, mihez kezdjek. Aztán egy kedves barátom feltette a nagy kérdést: miért nem próbálok kicsit „nyomulni”? Mintha felkapcsolták volna a villanyt. Tényleg, és ez nekem nem jutott eszembe. Kipróbáltam, működött. A kérdés óta közel 4 év telt el. Nincs anya-lánya kapcsolat, van viszont nagyfokú cinkosság, barátság. Van „Luci, te fésülj meg, mert apa nem olyan ügyes”, és van igazi, csajos összevigyorgás, ha az apja valamit elbénázik. Ennél nem akarok többet. Örülök, ha velünk van, és jól érzi magát.

Az anyjával minden esetben a párom egyeztet az extra programokról. Van, amit csak jelez, pl. amikor a láthatás alatt elmegyünk a városból, van, amit kifejezetten anyai jóváhagyáshoz kötünk. Ilyen volt például L. szülinapi bulija. Merthogy ez volt az első buli. És nem akartuk, hogy az anyja úgy érezze, valamitől megfosztottuk. Megkérdeztük, rábólintott, a buli jó volt. Igyekszem nem beletaposni anyai jogokba, visszajelzésem sajnos nem túl sok van arról, hogy mennyire sikerül.

A mi gyerekeink:

Egyetlen pillanatig nem volt kérdés, hogy akarunk közös gyereket. Kettő lett egyszerre. Nekik nem gond a mozaik-lét, ebbe születtek, így nőnek fel. Balázs rajong értük az első pillanattól, L. eleinte féltékeny volt és nagyon elutasító. Nekem ez piszokul fájt. A párom persze sokkal elnézőbb volt, de látszott, ő is őrlődik.

L. különösen Danit viselte nehezen, amikor már mozgásképesek voltak a minik, bár ez nem csoda, mert a kislegény egy úthenger és egy Duracell Nyuszi keveréke. Nyomul, mászik, dűt-borít. Néha még Balázs is kéri, hogy védjük meg tőle.

Réka meg természetesen minden alkalommal teljesen rácuppant a nővére dolgaira, ezt L. elég nehezen szokta meg.

Tehetetlen voltam, és ettől dühös. Türelmetlen (sajnos alapvonásom).

Szerencsénkre nem túl nagy a korkülönbség, így hamar „összenőttek”, most már együtt játszanak. Vagy mind a négyen, vagy ilyen-olyan „csoportbontásban”.

A jelen:

Mostanra merem kijelenteni: működünk. Sőt: jól működünk. Megdolgoztunk érte mindannyian. A tuti receptet nem tudom, mert minden család más. Ami elengedhetetlenül szükséges: nagyfokú tolerancia és alkalmazkodás. Annak az elfogadása, hogy a párunknak „múltja” van, és a jelenébe beletartozik a volt házastárs és a gyereke. Volt, hogy azt éreztem egy gyerekkel kell „versenyeznem”, és voltam féltékeny is mind az exre, mind L-re. És persze megfordult a fejemben az a gondolat, hogy jobban tudnám nevelni a kislányt. Vannak dolgai a párom exének, amik máig bosszantanak, de kipuffogom magam (szigorúan nem a gyerekek előtt!), és megyek tovább. Néha pokolian nehéz, néha repülök, olyan könnyű. Most azt gondolom, megéri, máskor azt, hogy elegem van.

Januárban, az ikrek születésnapján meg sírtam a boldogságtól. L. (teljesen saját indíttatásból) ajándékot hozott a testvéreinek…

drlucifer