Öt évvel ezelőtt leírtam már egyszer az első szülésem történetét. Kaptam hideget-meleget, de ettől függetlenül megosztom veletek második történetemet is. 

Első szülésemnél a lényeg az volt, hogy a szokásosnál magasabb fájdalomküszöböm miatt a fájások helyett furcsa kis bizsergést éreztem a pocakomban. 12 óra „vajúdás” után született meg a kisfiam az orvos és a szülésznő erős segítségével, mivel az átlagnál nagyobb gyerek volt és egyszerűen „nem fért ki”. A végeredmény oxi, egy továbbrepedt gátmetszés, egy repedt méhszáj, egy hihetetlen csúcsfejű baba, aki mekóniumos magzatvizet nyelt, úgyhogy oxigént kapott és szinte rögtön el is vitték, hogy három órára inkubátorba tegyék. De egyébként tökéletes gyerek lett, én pedig nagy nehezen kihevertem a megaláztatásként átélt szülést. 

Négy év után merült fel újra a gondolat, hogy legyen-e még egy gyerek. Igazán eldönteni nem tudtuk, így a sorsra bíztuk. A kisfiam a párom szülinapjára érkezett, így a másodikat az én születésnapomra akartuk időzíteni, így a november lett a próbahónap. Úgy voltunk vele, hogy ha abban a hónapban összejön, akkor lesz két gyerek, ha nem, akkor egygyermekesek maradunk. Hát, összejött. A terhességem abszolút problémamentes volt. Az utolsó hetek laborleleteit látva még meg is jegyezte az orvosom, hogy sok egészséges ember nem dicsekedhet ilyen eredményekkel, mint én terhesen. A 32. hétig dolgoztam, de utána még a 36-ig néha be kellett mennem, ha nem boldogultak valamivel, így pihenésre nem sok időm maradt. Ugyanazt az orvost és szülésznőt választottuk, mivel őket ismertük és idő közben már egészen baráti lett a kapcsolat. 

Eljött a nagy nap, amikorra ki voltam írva és el is múlt. Majd a következő is. A harmadik napon már mondta az orvos, hogy maradjak ott a kórházban, ha nem történik semmi, akkor megindítják a szülést. Egy szerdai napra esett, amikor is ott kellett maradnom. Amikor délután megvizsgált, mondta, hogy nem kell indítani, mert már egyujjnyira nyitva van a méhszáj, úgyhogy éjszaka, de legkésőbb másnap gyerek lesz belőle. Az éjszaka is eseménytelenül zajlott, pedig már nagyon próbáltam rábeszélni a babát, hogy ki akarjon jönni. Másnap vizit után az orvos kérdezte, hogy mi újság. Mondtam, hogy semmi, úgy tűnik, esze ágában sincs egyelőre megszületni, pedig én nagyon próbálom rábeszélni. Amikor megvizsgált, közölte, hogy háromujjnyi, mehetünk a szülőszobára. Én csak néztem rá nagy szemekkel: de hát nem volt egy darab fájásom sem! Ingatta is a fejét, hogy ő sem érti, mert ilyenkor már igen csak görnyedezni szoktak, de hát végül is az első gyereknél sem éreztem a fájásokat. Mondtam, hogy de legalább valami furcsa kis bizsergést éreztem helyette, most meg egyáltalán semmi.

Visszaküldött a szobámba, mondta, hogy pakoljak össze, szól a szülésznőmnek, hogy jöjjön be. Ez volt fél 10-kor. Szóltam páromnak, hogy állítólag baba lesz, jött is, mint a szélvész. 40 percre lakunk a kórháztól, 20 perc múlva ott volt. 10-kor szólt a szülésznőm, hogy átmehetek a szülőszobákhoz. Átballagtunk, de mivel nem volt szabad szoba, ezért beszélgettünk, papírokat töltögettünk, átöltöztünk, vártunk. Majd amikor felszabadult egy szoba, akkor gyorsan elfoglaltuk. Majd jött az orvos, hogy burkot repesszen, de már annyira lent volt a baba feje, hogy nem tudta. 11:30-kor kaptam oxit, hogy történjen valami, de jó ideig a ctg-t figyeltük, hogy mikor van „fájás”. Amikor az oxi hatni kezdett, kiderült, hogy háromperces fájások vannak, ami kb. 30 percig tartott, majd átváltott kétpercesekre.

45 perccel később éreztem az első tolófájást, de mivel éppen az oldalamon feküdtem (a ctg csak így érzékelte rendesen a babát), olyan nyomást kapott a medencecsontom, azt hittem, eltörik. Én nem törtem, de mint később kiderült, a baba kulcscsontja (valószínűleg ennek a pillanatnak köszönhetően) igen. A szülésznőm megvizsgált, és mondta, hogy el sem hiszi, hogy ilyen gyorsan ennyire kitágultam, mert már nyomhatok is a következőnél. Két próbálkozás után jött az orvosom is, aztán még három próbálkozás következett, mire a baba megszületett. Rögtön meg is kaptam, nagyon sírt, remegett, fázott. Én pedig megállapítottam, hogy tényleg meglett, amit három órával korábban nem gondoltam volna. Azt nem tudom, hogy mikor és hogyan, de ejtettek egy háromcentis vágást (a szülésznőm rám szólt, hogy csukjam be a szemem, mert bevérzik és én ezt nagyon be is tartottam), amit össze kellett varrni. 

Az első szülésemből kifolyólag kb. ugyanarra voltam felkészülve, de ez a szülés most gyorsabban, simábban és barátibb hangulatban zajlott. Most nem volt ott a gyerekteam, mint első alkalommal, amikor kb. 9-en álltak körül. De még mindig tartom magam ahhoz, hogy amikor szülés után oxi hatása alatt varrják össze az embert, az a legnagyobb kegyetlenség. Bár most legalább a méhszájat nem kellett varrni, és a gátmetszés is sokkal kisebb volt, de varrás és az utólagos kézi vizsgálat, az valami kegyetlen dolog. De túléltem. Két órával később már párom ölében ültem és mosolyogva csodáltuk a szobában a 3840 grammos és 56 cm-es kislányunkat, aki a tesója tiszta mása, csak 5 évvel fiatalabb kivitelben.

2-3 nappal később tudatosult csak bennem, hogy ha a túlhordás miatt nem vagyok bent eleve a kórházban, akkor ez a baba jó eséllyel otthon született volna meg, mivel abszolút nem éreztem a fájásokat, sőt, semmi jelét sem annak, hogy megszületni készül. A második baba hihetetlenül nyugodt kisgyerek, ha ilyen lenne, akár a harmadikat is bevállalnám, ugyanakkor nem kockáztatnék egy itthon szülést, így valószínűleg maradunk a kettőnél. Főleg, hogy ahogy egyik ismerősöm fogalmazott: Már meg van a teljes kollekció.

Benito

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?