Maga a pokol, ami történt velem, és akkora a bánat bennem, hogy nem tudom már, mit csináljak. 33 éves voltam, amikor – bátran kijelentem – megtaláltam azt a férfit, akiben láttam a társam, a másik felem. A nagy Ő volt! Minden ment, mint a tündérmese. Összeköltöztünk, pár hónap múlva megvolt az esküvő, és lassan eljátszottunk a baba gondolatával is. Nem kellett sokat próbálkoznunk, szinte pár hónap és teherbe estem. Még dolgoztam. Nem voltam rosszul, sem reggel sem napközben. Kicsit fáradékonyabb voltam, mint máskor, de ennyi. Négy hónaposan mentem táppénzre. Nagyon vártuk a 18 hetes ultrahangot, mert hogy kiderüljön a neme. Meg is mutatta magát: „Kislány”- mondta a doki. A családban mindenki csalódott volt, csak a férjem nem. Ő azt mondta, mindegy, csak legyen.

Hazamentem és éltem a mindennapjaim. Másfél hét múlva elkezdett görcsölni a hasam, és vízszerű folyás látszott a bugyimon. Vettem be görcsoldót, és kicsit lepihentem, de a görcsök nem múltak. Kissé idegesített az is, hogy nem tudtam, a magzatvíz folyik-e, vagy csak valami fertőzésem van. Gondoltam, felhívom a védőnőt, hogy mit javasol. Azonnal kórházba! Délután kettő körül volt. Bementem a Kaposi Mór kórház terhes ambulanciájára, ahol megvizsgált egy doktornő (olyan durván, ahogy igazán egy nőtől nem elvárható!).

"Kinyílt a méhszáj egyujjnyira"

- mondta, és felvett az osztályra anélkül, hogy megnézte volna, ténylegesen a magzatvíz folyik-e, vagy más gond van. Innentől kezdve fel sem állhattam, még vécére sem mehettem ki. Levittek a szülőszobára, ahol infúziót kaptam a görcsökre. Egész éjjel ott voltam. Reggel viziten az orvos azt mondta, megcsinálják a hüvelyleoltást, és ha negatív, összevarrják a méhszájat. Oké, gondoltam, mi baj lehet? Csak feküdtem, aztán felvittek az osztályra, ott feküdtem tovább. Nem sokáig. Megint begörcsöltem, hívták az orvost, aki megvizsgált kacsával, kislámpával. Nem nyúlt hozzám, azt mondta, ilyenkor veszélyes a vizsgálás normál módja, mert fennáll a vetélés.

Nagyon megijedtem, nehogy elveszítsem a kicsit. Megint szülőszoba. Erősebb infúzió, szuri a popsiba. Nagyon alacsony volt a vérnyomásom, a fejfájás volt a legnagyobb gondom akkor. Így ment két napig. Fájdalmak közt. Reménnyel tele, bizakodva. Jött az orvos, hogy megvizsgál, mert erős görcseim voltak. Úgy megvizsgált, hogy bevéreztem, este megint a szülőszobán találtam magam, erős gyógyszert kaptam a görcsökre. Mellékhatásként remegés, heves szívdobogás jelentkezett. Halálfélelmem volt. A kicsit féltettem. Rettegtem. Mi jöhet még? És csak vártam a reggelt, hogy meglegyen a vizsgálat eredménye és vigyenek a műtőbe összevarrni. Életem leghosszabb éjszakája volt. Csak én voltam az őrzőben, nem volt szülés, egy éjszakás nővér volt és egy ügyeletes orvos.

Amikor elaludtam, olyan 8 óra lehetett, majd 11-kor erős görcsökre ébredtem. Szóltam a nővérnek, hogy hívja a dokit, de a válasz az volt, hogy minek jöjjön, úgysem tud velem mit csinálni. Nem is jött. Sem ő, se senki. Csak a görcsök. Egyre elviselhetetlenebb volt minden: a csönd, a fájdalom, a közöny. Mikor már ordítottam a fájdalomtól, bejött a nővér, adott egy injekciót a fenekembe és feltekerte a cseppszámot az infúzión. Azt mondta, ennél többet nem tud segíteni. Már sírva könyörögtem neki, hogy hívja a dokit, mert olyan, mintha tolófájásom lenne.

„Vagy itt egyedül kell megszülnöm?”

- kérdeztem, és jött a válasz: igen! Belém csapott a felismerés, hogy rettenetesen nagy a baj, el fogom veszíteni a kislányom. Hajnalodott már, amikor már ordítani sem bírtam a kimerüléstől, a fájdalomtól, az elkeseredettségtől! Feladtam. Egészen addig biztattam magam és a kisbabámat, hogy menni fog, mindjárt reggel van, hozzák az eredményt és megyünk a műtőbe. Nem lesz semmi baj.

Sajnos nem így lett. Hajnal 4-kor megszültem a 35 dkg-os kislányomat, a saját kezembe. Már nem élt. Az orvost nem láttam még ekkor sem. Csak a nővér jött be meg egy takarítónő. Egy kis edényt hoztak, amibe beletették az én kincsemet. Minden fájdalmam egy pillanat alatt megszűnt, de egy részem meghalt ott az ágyon vele együtt. Csak ekkor vették le az infúziót, amiben végig ment a visszatartó. Felvittek a műtőbe, és a doki befejezte, amit elkezdett. Mert biztos vagyok benne, hogy nem így lett volna, ha nem ilyen durván vizsgál meg, hogy beindult a vérzés, és vele erősödtek a görcsök. Se másnap, se semmikor nem láttam azóta az orvost. Valószínű hazament reggel a családjához és simán lefeküdt aludni. Ha tehetném, visszapörgetném az időt, de soha nem tenném be a lábam a kórházba. Megpróbálom túlélni, és felejteni.

G.

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?