2006. augusztus 31-én dolgoztam utoljára. Hazaköltöztem a szüleimhez egy félresikerült kapcsolat végén. Inkább választottam a munkanélküliséget és újra a kisszobát, mint még pár hónapot vele. Nem volt rossz ember, csak férfi. Akaratos, önző, munkamániás.
Nehéz volt visszaszokni a családba, visszatalálni a barátokhoz, belevetni magam a szingliségbe. Eltelt az első hónap, kezdtem visszarázódni. Gyakran bejártam anyámhoz a munkahelyére, ahol egy velem egykorú srác volt a helyettes vezető. Anyám nem nagyon bírta, de szerintem csak nehezen viselte, hogy egy olyan srác osztja az észt, aki a gyereke is lehetne. Egyszer aztán megszólított: „Te, aztán megiszunk egy valamit, nem?” Szakadtam a röhögéstől… persze, megiszunk.

Barátságnak indult az ügy szerintem, sokáig semmi „olyasmi” nem volt közöttünk (csók sem), bevitt a társaságába, bulizni jártunk, kávézókban tengettük a napot. Csak pozitív emlékeim vannak erről az időszakról. De aztán, ahogy lenni szokott, komolyabbra fordult a dolog, és hivatalosan is egy pár lettünk 2006. december elsején. Szépen fokozatosan ismertük meg egymást, közben kiderült róla, hogy mennyire pórul járt az előző barátnőivel, lassan, csak nagyon lassan engedett a szorosabb bizalmába. (Már tudom, hogy ez tulajdonképpen 3 évbe telt.) A kitartó munkakeresés meghozta gyümölcsét, felvettek középvezetőnek egy amerikai cég magyarországi leányvállalatához, épp az én városomban nyílt üzletük. Micsoda szerencse!

2007. február 5-én kezdtem, nagyon fel voltam villanyozva. Remek csapat, nagyon jó tervek, éreztem, hogy itt és most nagyon jó helyen vagyok, itt akarom minden energiámat feloldani. Magánélet kipipálva, munkafront kipipálva. Jól mentek a dolgok. Túl jól. Egy idős nénit átkísértem a zebrán a templomig. (Szoktam ilyet) Mikor elköszöntem, ezt kérdezte tőlem: „Ilyen vékonyan hogy fogja azt a gyereket kihordani?” Mosolyogva mondtam: „Mami, nekem nem lehet gyerekem, megmondta a nőgyógyász 17 éves koromban.” És ezzel robogtam tovább. Egészen addig, amíg belém nem nyilallt, hogy késik. Ezekkel az idős mamikkal jobb vigyázni, így beszaladtam a drogériába és vettem két különböző tesztet. Másnap reggel csináltam meg őket.

Hát azt a káromkodást nem részletezném, de nem ismételtem önmagam vagy 2 percig. Telefon: időpont a nőgyógyászhoz, de most azonnal. Hát én hogy lehetek terhes? Mikor meg lett mondva, hogy nem lehetek? És miért pont most, amikor olyan friss a kapcsolatunk, hogy ropog, és a világ egyik legjobb állása az enyém, méghozzá csak 15 munkanapja? Na neeee, csak ezt ne! Elmentem az időpontra, hasi UH. „Nincs itt semmi, kérem. Nem kell minden pozitív tesztre orvoshoz rohanni.”

Mondom: „De kettő, és méregdrága, és az öreg mami...” „Akkor sincs petezsák, na.” Hát, ha nincsen, akkor nincsen. Két hét múlvára rendelt vissza, ugyanis kötelező a kontroll UH. „Ó, kérem, nekem foglalt apartmanom van egy wellness szállodában…” Nincs apelláta. Sebaj, megoldjuk. Iszonyúan éreztem magam, egész napos émelygés, reggeli öklendezés, nulla étvágy. Alig vártam, hogy visszamehessek az UH-ra és „bizonyíthassam”, hogy márpedig ott van az a petezsák. Ott volt. 7+2-es. Szóval már az első munkanapomon is... „Megtartja?” „Nem hiszem.” „ Hát beszéljék meg, de ha nem, akkor a családsegítőbe kell elmenni. Ott beszélgetnek majd, kitölti a papírokat. Segítenek.” Párom kint várt meg, nem mert bejönni. Számára egy rémálom vált valóra, amikor csendben leültem mellé a váróban. Ültünk még egy kicsit. Aztán az autóban is elindulás előtt, meg megérkezés után a családsegítő előtt. Csak én mentem be, meghallgattam, elmondtam, nem erőszakoskodtak, hagytak még két napot. Hozzam apukát is. Két nap múlva vittem apukát, aláírtunk, csekket kaptunk, befizettünk. Csendes napok voltak ezek. Egyikünk se hitte el, hogy ez történik. Mindketten akartunk gyereket, csak épp nem akkor. És talán nem is egymástól. Ő biztosan nem. A főnököm egész klasszul fogadta a dolgot, a családjában pont volt egy szülész-nőgyógyász, beprotezsált. Maximális támogatást kaptam tőle, de ő azt is támogatta volna, ha megtartjuk.

2007. április 17. A kórházban királynőként bántak velem, mert én az XY kiemelt betege vagyok. Nem is tudtam. Iszonyú jól esett a plusz figyelem. A laminária maga volt a pokol. Rosszul bírtam, de próbáltam magam tartani. Párom végig velem volt, ő rosszabbul élte meg. Az agyam a továbbiakat törölte. Sem a beavatkozás előtti, sem azt követő órákra nem emlékszem. Problémamentes interruptus, ezt mondta az orvosom, 1 nap után hazamehettem, de még 3-4 nap pihenést írt elő nekem. Szombatig bírtam, bementem dolgozni. Persze addigra mindenki tudta, ott kíméltek, ahol lehetett. Újra beindult az élet a maga kerékvágásában. Talán a nem elegendő pihenés miatt a fizika felépülés lassabban ment, még hetek múltán is belém nyilallt a fájdalom, de túl lehetett élni. Pszichikailag egyáltalán nem viselt meg, hiszen az első perctől kezdve elutasítás volt bennem. Soha nem gondoltam rá, nem beszéltünk róla. Orvosi vizsgálatkor, ha kérdezik, elmondom, de amúgy semmi jelentősége nincs számomra. Belegondolni is hátborzongató, hogy lenne egy 5 éves gyerekem. Vagy kettő, mert a párom családja ultra hajlamos az ikertermékenyítésre. Elképzelni se tudom, hogyan alakult volna az életem.

A párommal azóta is együtt vagyunk, mondhatni, minden hepi. De csak mondhatni. Ő gyereket akar. Már napi téma közöttünk, éppen lakást cserélünk emiatt. A gond csak az, hogy én nem akarok. Nem érzem azt, hogy vágyom rá. Szokták mondani nekünk, hogy már csak a gyerek hiányzik. Hát kérem szépen, az én életemből nem hiányzik. Bőven elég nekem, ami van. Pedzegetem folyamatosan, hogy ellenérzéseim vannak, de ő hajthatatlan. Az ő tervei szerint a nyáron „megcsináljuk”. Van még pár hónapom. De aztán?

Belvedere

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?