Előző terhesnaplónk írója, AMK osztja meg ma szülésének történetét, melynek soraiból végtelen nyugalom árad. Igazi negyedik szülés volt: mindenféle komplikáció nélkül, alig egy óra alatt született meg Bálint.

Az utófájások viszont még mindig tartanak. Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya kukac freemail.hu címre!

 

Tartottam a felmelegedéstől. Az utóbbi napokban már szokványosak voltak a jóslófájások, de egy kis pihenéstől elmúltak. Hát pihentem, amikor csak megtehettem, mert még nem volt kedvem szülni. Pénteken délelőtt is visszadőltem pihenni, este pedig bedobtam 500 mg magnéziumot és másfél ujjnyi pezsgőt. És megmostam a hajam.

Szombat reggel hétkor két dolog húzott ki az álomból: a fiam felébredt a gyerekszobában, én pedig egy izmos méretű fájást éreztem. Fekve. „Pedig ennél jobban már nem tudok lefeküdni, hogy elmúljon” – villant át a fejemen.

A párom áthozta a fiamat és berakott egy mesét, a lányok átszivárogtak, én pedig csakazértis tovább próbáltam aludni. Húszperces. Még egy. A párom mellettem szendergett, a gyerekeink rajtunk tornáztak. Ötpercesek. Á, csuda vigye el, fel kellene kelni. Negyed kilenc. Ébresztem a páromat. Hívja anyósomat. Tereljük a népet reggelizni. Háromnegyedre felöltöztem, hívom a szülésznőt. Kilenc, párom az orvost hívja. Kislányom sír. Fél. Ölbe veszem, szeretgetem, elmondom, hogy a Jóisten vigyáz ránk. Rá is, rám is, Bálintra is, nem lesz semmi baj.

Fél tíz után egy-két perccel érkezünk a kórház elé. Még nem döntöttük el a kisfiunk második keresztnevét véglegesen. A szülőszobák folyosója jó érzéssel tölt el, itthon vagyok. Név szerint vár az ügyeletes, kétujjnyi tágulás, szülőszoba. Műszerek fel, kell a fél óra hivatalos mérés. A fájások tökéletesek. Eldöntöm a második keresztnevet. A szülésznőmet kérdezgetem: milyen hosszú szokott lenni a kitolás előtti szakasz, amikor nincs szünet a fájások között? Szerinte nem mindenkinél alakul ez így. Az agyamban valami átkattan: talán nekem sem fog ezúttal. Jó lenne. Nem félek igazán, de félek attól, hogy félni fogok. A tejüveg fölött látszik, hogy kisütött a nap odakint. Huncut jókedv kap el: mindjárt találkozni fogunk a fiunkkal!

Burokrepesztés. Erősödnek a fájások. Az orvos és a szülésznő méhszájlazító mellett dönt. Már ismerem. A fájások – akárcsak a harmadik gyerekemnél – belenyomják a baba fejét a méhszájba, az meg nem tágul. Hát most már igen. Az injekció után ugyan mindketten kimennek a szobából, de visszajönnek pár percen belül szólni, hogy azonnal szóljak, ha jönnek a tolófájások, mert most már bármikor jöhet a baba.

Néhány mocsok erős fájás. Módosult tudatállapot. A párom a kezemet fogja. Vagy az arcomon a keze. Nem tudom. Jó. Erőt kapok tőle. Már átvett az anyatermészet, része vagyok, sokkal kevesebb és sokkal több, mint önmagam. Fáj. Lehet, hogy most nem fog szünet nélkülivé összeállni. Feloldódtam. Fáj. Jön. Senki kettőnkön kívül a szobában. „Kiabálj nekik, hogy jön a baba!” Párom elereszti a kezem, nem tudok semmiről.

Sokan vannak hirtelen, az ágyat emeli a gép, forduljak lassan vissza az oldalamról, nem tudok, nem baj, segítünk. Fogja meg a lábát. Mindenem remeg, de sikerül. Még van egy ujjnyi perem, hallom, de már akarok tolni. Érzem a feszülést és tudom, hogy ott a feje teteje. Gátvédelem, most érzem először életemben, hogy masszíroznak. Minden olyan gyors. Fújja ki a levegőt. Magamtól veszem a következőt és tolom, így kell lennie, ösztönlény vagyok. A baba

kicsusszan. Röviden felsír. Nem hiszem el. Nem hiszem el! Megszületett a kisfiam.

Annyira gyorsan történik, hogy egyszerre vagyok tele örömmel, megkönnyebbüléssel és csodálkozással. Tíz óra negyven perc, alig egy órája érkeztünk a kórházba. Lehunyom a szemem, pihenek, nem érdekel semmi a külvilágból, távolról érkeznek a hangok, most vágja el a párom a köldökzsinórt. Megkapom a kisbabámat, egy lepedőbe csomagolva fektetik rám. Csendes derű tölt el. Ameddig rá nem tenyerel izomból a doki a hasamra. Ez fáj! Nem is értem pontosan, mi van. Nem vált le a lepény. Nyomogat. Hé, fogja meg valaki a babámat, így nem tudom tartani, ez nem jó! Úgy döntenek, hogy hagynak még időt. Talán fél óra múlva sikerül a lepényt kihúzni.

Lemérik, megvizsgálják a kisfiam, felöltöztetik, pólyába rakják. Velem még folyik az „adminisztráció”, komolyan bosszankodom, még mennyi minden van, mosások, lepény ki, kukucska, pucolás, mosás, kukucska, csuda vigye el, hagyjanak már békén, szeretném a lábaimat normálisan tartani és pihenni. És még örülhetek, se vágás, se repedés, se felszíni sérülés, egy öltésre sincs szükségem. Aztán a maceráknak is vége. Bálintot végre mellre tehetem, mindenki kimegy a szobából, csak mi hárman maradunk. Két óra nyugalom.

A szüléstörténetnek itt lenne a vége. De Bálint nem az első gyerekem. Mikor négy nappal később a dokim hitetlenkedve vizsgálja a hasam, roppantul büszke vagyok, mert bár még nem tökéletes, már simán fel mernék venni bikinit. De ezt az állapotot nem adják ingyen. Minden egyes szoptatásnál megérkeznek az utófájások, körülbelül azzal az intenzitással, amellyel a szülés előtt fél órával találkoztam. Kezdetben a babámat is alig bírtam tartani. Annyira fájt, hogy rutinból kezdtem a számolgatós levegő beszívást-kifújást, amit vajúdásra ajánlanak. A görcsök mostanra gyengültek, de még mindig nem szűntek meg teljesen. A szülés kezdő időpontját tudom, de mikor fejeződik be vajon teljesen?

AMK