Egy előző posztban megírtam, hogyan lettem egy potenciálisan nem-monogám kapcsolat részese. A nagy érdeklődésre való tekintettel most következik a folytatás. A szereplők: PoliZoli és MonoPoly, kis megszakításokkal már öt éve együtt, de még nem házasok – és Réka, akinek révén esélyt kaptunk arra, hogy az elméleti poliamoriát átvigyük a gyakorlatba. De ahogy az oroszok mondják, az első palacsinta soha nem sikerül jól.

Réka Zoli baráti társaságának egyik tagja volt, az a fajta lány, akit elsőre nemigen vesznek észre a férfiak. Némiképp tüskés természet, fanyar humorral, nem túl eseménydús szerelmi élettel, huszonéves létére nulla szexuális tapasztalattal. Zoli úgy gondolta, felpezsdíti egy kicsit az állóvizet körülötte. Réka azonban nem kapott tíz körömmel a felajánlott segítő kéz után. Zolinak persze sértette a büszkeségét az elutasítás, és nem hagyta magát, annak ellenére, hogy az első néhány randiról úgy jött haza, hogy „na, ezt a nőt soha többet”. Egyre több közös tulajdonságukat fedezték fel, Réka lassan-lassan kezdett megnyílni, Zoli meg örült minden apró lépésnek, amivel beljebb jutott a védett övezetbe. Így aztán hosszas, kitartó munkával egymásba is szerettek.

Zoli végig nyílt lapokkal játszott, mindkét irányban. Az elejétől fogva tájékoztatott engem mindenről, amiről tudni akartam. Rékával szemben persze nem könnyítette meg a dolgát az őszinteség. Ő megrögzött mono volt, aki nehezen viselte a tudatot, hogy nem ő az Egyetlen – épp ezért a kapcsolat legvégéig nem is volt hajlandó kimondani az SZ betűs varázsszót. Foggal-körömmel küzdött a saját érzelmei ellen, még akkor is, amikor már régen késő volt. Mindvégig úgy érezte, önmagán tenne erőszakot, ha elfogadná az osztozást. Attól az ötlettől meg végképp kilelte a hideg, hogy velem megismerkedjen, urambocsá’ barátkozzon. A helyzet ellen való tiltakozása pedig a szex elutasításában csúcsosodott ki. Zoli vadászösztönét még inkább felkorbácsolta Réka megszerezhetetlensége, és idővel már annyi energiát ölt a dologba, hogy már csak azért sem volt hajlandó lemondani róla. Így aztán boldog pillanatokkal tarkított hosszú, fájdalmas kötélhúzás kezdődött, amely nagyjából egy évig tartott. Végső soron egyikük sem tudott engedni a maga igazából, sem megváltoztatni a másikat.

Azt mondják a poli bölcsek, hogy egy kapcsolat alakulását nemcsak a résztvevők elképzelései befolyásolják, hanem maga a kapcsolat is hajlamos önálló életre kelni. Hiába határozza meg a kapcsolatát nyitottra váltó pár, hogy mi fér bele és mi nem – ha az új (vagy a régi) kapcsolat dinamikája másként hozza, akkor bizony le kell ülni, és újragondolni az egészet. Ez az, amit hármunk közül talán egyedül Zoli volt képes megtenni. Én meg, aki mono létemre először voltam poli kapcsolat részese, nem számítottam arra, hogy rögtön a mélyvízbe pottyanok. Akkor még csak első- és másodrendű kapcsolatban tudtam gondolkodni (elsőrendűnek a hosszú távra tervezett kapcsolatokat nevezem, másodrendűnek az ennél lazább, kevésbé elkötelezett viszonyokat), és bár hajlandó voltam osztozni, abból nem akartam engedni, hogy az elsőrendű társ én és csakis én legyek. Ehhez képest hamarosan azt kellett látnom, hogy Zoli részéről egy másik elsőrendű kapcsolat van alakulóban. Mit ne mondjak, nem nőtt meg ettől a biztonságérzetem.

Ehhez járult egy másik dolog, amelyet szintén mindenki ismer a maga életéből: a friss kapcsolatokat jellemző energia, kezdeti lelkesedés (new relationship energy/enthusiasm, röviden NRE). Minden szerelem jobban pörög és zsongít, amíg új – míg egy régi, bejáratott kapcsolat nagy valószínűséggel szilárdabb és bensőségesebb, de több fokozattal kevésbé izgalmas. Ez pedig sokkal jobban kidomborodik, ha az új és a régi kapcsolat párhuzamosan fut. Általában persze nem arról van szó, hogy A jobban szereti az új B’-t, mint a régi B-t, hanem arról, hogy másképp szereti. Valamint arról, hogy bár a szeretet korlátlan erőforrás, az idő és a figyelem bizony nem az, és A akárhogy próbál egyensúlyozni, könnyen előfordulhat, hogy B’-nek ezekből több és jobb minőségű jut, mint B-nek, hiszen B’-t most kell megszerezni, elbűvölni, B pedig már adottnak tekinthető. B ilyenkor természetesen hajlamos megsértődni. De még ha nem sértődik meg, akkor is hamarosan megtapasztalja, hogy saját érdekeinek védelmét egy igen vékonyka hajszál választja el a féltékenységtől, úgyhogy kezdheti fejleszteni az egyensúlyérzékét.

Annak, hogy Réka sokáig nem volt hajlandó kommunikálni velem, két fontos következménye volt.

Az egyik, gyakorlati természetű következmény: nem szervezhettünk programokat hármasban. Zolinak minden egyes programlehetőségnél választania kellett, hogy melyikünket viszi (előbb). Általában Réka nyert, hiszen – amellett, hogy ő volt az NRE kedvezményezettje – ő volt az érzékenyebb pont, neki kellett több biztosíték arról, hogy mennyire fontos Zolinak.

A másik következmény: amit az ember nem ismer, azt hajlamos démonizálni. Nem tudom, ez nála is így működött-e, de nálam elég erősen. Hiába tudtam, hogy nem néz ki jobban nálam, hogy szexuálisan is én nyújtok többet (nem volt nehéz), hogy öt év előnyben vagyok, mégsem hagyott nyugodni a gondolat, hogy Réka előbb vagy utóbb a helyembe fog lépni. Sőt egy gonosz kis belső hang még azt is suttogta, hogy mindenkinek jobb lenne, ha nem állnék a boldogságuk útjába. Így aztán folyamatosan rágtam Zoli fülét a megerősítésért, hogy ha választania kellene, engem választana – ő meg egyre kevésbé örült, hogy mindkét nőjének a lelkét egyfolytában ápolgatnia kell, és a stabil háttere sem olyan stabil, mint szeretné.

Mindezek ellenére azt akartam, hogy működjön a dolog. Próbáltam gesztusokat tenni Réka felé, felvenni vele a kapcsolatot (végül eljutottunk az msn-ezésig, de személyes találkozásra nem került sor), igyekeztem kellő tapintattal segíteni a folyamatot. Réka a szüleivel élt, így leginkább nyilvános helyeken találkozhattak, ami nem kedvezett az intimitásnak. Ekkor jöttem én a mentő ötlettel, hogy ha már péntekenként úgyis eltűnök néhány órára egy konditerem mélyén, nyugodtan legyenek addig együtt a lakásunkban. Azt reméltük, hogy ha Rékával sikerül tovább jutni a csókolózásnál, az nemcsak fizikai értelemben fog lebontani benne egy gátat, hanem talán megnyitja őt annyira, hogy szívből igent tudjon mondani Zolira a poli természetével együtt. De nem sikerült. Talán azért, mert Réka nem akart még jobban belebonyolódni, talán azért, mert egyszerűen félt a szextől, vagy ki tudja. Volt egy-két ilyen péntek délután, de mind rosszul sült el, csak tovább nőtt a feszültség. Nekem is alaposan kikezdte az idegeimet, hogy egyfolytában tojáshéjon lépkedek, és állandó bizonytalanságban kell élnem, hogy lesz-e ebből az egészből valami, vagy a semmiért kínlódunk. Hol Rékánál robbant a hiszti, hol nálam. Aztán közös megegyezéssel szakítottak. Néhány hónapig még folyt az utójáték, aztán Réka talált egy mono pasit, akivel azóta is boldog – meggyőződésem, hogy az illető jókora köszönettel tartozik Zolinak, amiért kitaposta előtte az utat –, Zolival pedig csúnyán összeveszett egy apróság miatt, és azóta sem beszélnek egymással. Bevallom, megkönnyebbültem.

Hosszú nyűglődésnek lett ezzel vége, ami kíméletlen tükröt tartott mindannyiunk elé, és nem tetszett, amit láttam benne. Azzal szembesültem, hogy rengeteget kell még dolgoznom magamon, messze nem vagyok olyan józan, érett, felnőtt ember, mint hittem, hanem ha osztozni kell, bizony előbújik belőlem a testvérével civakodó ötéves – és ez veszélyes csapda. Kapcsolatok mehetnek rajta tönkre, és nem biztos, hogy épp az enyém lesz az, amelyik túléli. Természetesen azt is megtanultuk, hogy ami nem megy, azt ne erőltessük. Zolival rengeteget beszélgettünk, értékeltünk, visszatekintettünk, okultunk. A következő kapcsolat már egészen másként alakult – de erről már jelen időben kell majd beszélnem. Ez lesz a harmadik poszt témája.

MonoPoly