Szubjektív tisztelgés Weöres Sándornak

"Mikor anyából földre tettek,
hová keverték röptömet?
Embernek többé ne szülessek,
szárny nélkül élni nem lehet."

Vannak költők, akik életművét mindenféle cikkekben, szobrokon és harsogó beszédekben méltatják, néha azok, akikről utána gyorsan kiderül: igazából nekik sincs lövésük az életműről, csak találtak valaha benne valami nekik használható szlogent-gondolatot. És vannak másmilyen költők, akiket szinte képtelenség emelkedett beszédben méltatni, mert mintha a méltatott csendben vihogna a lózungok alatt, életrajzát nem emlegetjük, csak a szövegek, azok élnek annyira közismerten, hogy valaki egyszer csak felnyerít, vazz, én mindig azt hittem ez népköltés. Akiknek a sorai keringenek minden korosztályban, zenét ír rájuk komoly és kerge, használjuk őket mindennap, mint a teáscsészét, meg visszük a gyerekeinknek Új-Zélandra.

"Életem a régi reállal lekvittelt
ehelyütt öt évet. De két tanár pikkelt,
azt mondták, nem érek egy rossz huszas nikkelt,
s elüldöztek engem, a lézengő rittert."

Aki most el szeretné olvasni az életrajzi adatokat, amiket egy évig voltam lusta rendesen összegereblyézni, az olvassa el itt, a nagyszerű Könyves posztban. Ők bezzeg nem késték le a centenáriumi évet (huhú, nagyanyámmal volt egyidős, valahogy sose tűntek kortársnak), se a halála napját, a magyar költészet napját. Én lekéstem, mint Berzsián költő a mestere hatvanésháromnegyedik születésnapját, de a pacák, a vállán a macskával most megbocsát: életében túl volt már a lineáris téren és időn. Viszont nem hagynak békén, piszkálnak a szövegek, hát remélem, elnézi nekem, hogy saját és kortársai szövegével köszöntöm őt most így elkésve.

Tudott férfiul és nőül, ókoriul, balladául és ősvilág-regölésül, álcázta magát Csokonainak, Radnótinak, népdalnak és tibeti hegyi bölcsnek. Tudott öregül és kisgyerekül, egy gyerek kíváncsiságával és gátlástalanságával megfigyelt dolgokról mondott akár vénséges vénekhez méltó bölcsességeket, közben meg ott ficánkolt egy féktelenül erotika-központú tizenéves ifjú, aki akár gyerekversnek volt képes álcázni kifejezett pajzánságokat és pár filozófiai és irodalomtörténeti miegymást. Bele is rakták a gyerekvers-kötetekbe, amin én felnőttként nagyon-nagyon röhögtem. Meg azon is, amit adnak a verssorok, ha mondjuk mi írnánk őket. Csiribiri zabszalma, engem hívj ma....frászt az álmodba, csak úgy nem teszik bele a gyerekkönyvbe. (nemrég értesültem, hogy a romlatlan Erdélyben nem írták át az ominózus sort, vinnyogva kuncogott alatta  is az egész első á...)

Keskeny út, széles út,
kettő közt egy csorba kút.
Ha benézel, jól vigyázz,
rése száz és odva száz,
ha sokáig kandikálsz,
virradóra megtalálsz.

Kis dió, nagy dió,
kettő közt egy mogyoró.
Épült benn egy cifra ház,
terme száz és tornya száz,
ha sokáig benne jársz,
esztendőre megtalálsz.

Gurigázott a szavakkal, sorokkal, ritmusokkal, görgette az ujjai közt a tökéletesre csiszolt golyókat-gyöngyöket, abban a korban is, amikor épp marha nagy divat volt csálé kockákkal gurigázni. Rá is sütötték hogy "formalista" - nyilván főleg azok, akik legfeljebb kecskerímekben tudtak gondolkodni, vagy szétfolyós-érthetetlen sorokban.

Ha karodban elalszom,
hét tükörben nézd arcom.
Ha álmodban meghalok
csukj be hét nagy ablakot.

Azt sem értem, miért Coelhóval vagy a hazai és női epigonjával villogunk a közösségi oldalakon, vagy akár az ezeknél átlagosabb bullshit-generátorokkal, hisz itt van Weöres filozófiai műve, a Teljesség felé, ami amellett, hogy nagyszerű, tökéletesen alkalmas arra, hogy bekezdésenként-soronként cincálva rakjuk fel színelcsúszott mandalák mellé a FB-ra, én nem értem, hogy nem fedezték még ezt föl. De olyan is akad köztük, akiket én, a közhelyszótárak és bölcselkedések igen-igen nagy ellensége is legszívesebben kiböknék egy óriásplakátra.

" A rendezetlen, ködös lelkület leggyakoribb és legjellemzőbb tünete: gyűlölködés valamely közösség iránt. Minden baj okai a zsidók, vagy: a katholikusok, vagy: a pénzemberek, stb.: a gyűlölt közösséget tönkre kell tenni és minden rendbejön. Indulatos kifakadások az illető embercsoport ellen, de lehetőleg olyankor, ha kellemetlenség nem lehet belőle. S a gyűlölet a gyűlölt közösség egy-egy tagja iránt lényegesen kisebb, mint az egész közösség iránt; a közelebbi jóismerősök kivételek, csak a többi tűzrevaló.

Gyakran kérdezd meg önmagadtól: "Van-e közösség, vagy egyén, akit kéjjel bántanék?" S ha van, kutasd ki bántási hajlamod okát: észre fogod venni, hogy az igazi ok sosem az illetőben van, még ha talán csakugyan kellemetlenkedett is neked, hanem önmagadban, teljesületlen vágyaidban. Bosszúállással vagy tétlen gyűlölködéssel semmit sem javítasz, viszont saját lelkületedet megmérgezed vele."

Ó, drága Sanyika, már felnőtt voltál, mikor kitört a háború,  még te is írtál utána (formailag tökéletes) kultuszverseket a békéről-újjáépítésről, mert inkább bármit, csak azt ne (Feszül az új híd/dörög az új gyár/virul az ország/újra él már, muhaha), a Holdaskönyv jegyzetében írsz a munkaszolgálatra elvitt, onnan nyomtalanul eltűnt barátról, akivel a háborús évek-hónapok hideglelős rémületében olyan négysorosokkal cseleztétek ki a folyosó végén csöndben váró halált, hogy a röhögéstől és az iszonyattól is rázkódtam egyszerre.   

"Szép sarokkő, kőcseléd,
vidd a kutyák levelét
Magas Devla fejtse meg,
mit kívánnak az ebek."

"Összeláncolt istenek
függőlámpán lengenek,
kékre égett arcukon,
táncot jár a fájdalom."

Végül is, peched volt. A háborús években ezért, a háború után években meg azért. Nem passzoltál sehová, még a kultuszversnek szánt, kórusra zenésített költemények  se illettek a hatalom buta díszkeretébe igazán, látom rajtuk, hogy azok, amik, de még azokat se bírom olyan igazi iszonyattal olvasni, mint a sok elhivatott-tehetségtelenét, akik akkor és azóta is valódi kultuszkölteményeket írnak. Amikor kiderült, elfogyott a levegő az igazi irodalom körül, akkor mondtad állítólag a címben megidézett mondatot.

Végül is, szerencséd volt. A korban, amikor éltél, volt valamiért respektje a költőnek , olvastak, vitattak, elemeztek, kérdeztek, fontos voltál. Megzenésítettek komolyan és viccesen, a legjobbak, a Sebő, a Kaláka, a Bródy. Lett belőled szállóige, népköltés és vicces félreolvasás, két generáció gyerekei emlegetik-rajzolják a Szárnyati Gézamalacot. Miközben állítólag egyszer morcosan közölted, te aztán nem írsz gyerekverseket. Nem kellett gyerekverseket írnod, úgy láttad a gyerek szemével a világot, mint előtted szinte senki - a háború előtti gyerekirodalom tele van leereszkedő-lenéző buksisimikkel, kenetes kioktatással, unalmas szóvirágokkal, kioktatással. Karesz hüje, Gyöngyi hüje, csak én vagyok okos, énnekem a segembe is felyem van.

"Ha majd hatéves leszek
Ibit elveszem feleségül
mercédes kocsit vezetek
Ibi nem ülhet bele
otthun a hele."

Tényleg, mit kezdtél a kortársakkal? Mit kezdtél a  Csudanőkkel akik valahonnét egyszer csak tömegesen ott teremtek, és verset írtak, latinul beszéltek, a tiédhez hasonló tehetséggel írtak, fordítottak, lélekbe láttak, világjátékot alkottak, akik nekünk közönséges földi halandóknak is kibírhatóvá tették az alig kibírhatót? Nemes Nagy Ágnes, Rab Zsuzsa, Szabó Magda, Polcz Alaine meg a többiek? Mennyire bírt veled Károlyi Amy, akit végül a sok Csudanő közül feleségül vettél, és akiről azt írta Polcz Alaine, hogy "A mosolya, azt hiszem, álarccá vált. Elbújt mögéje. Én sem szerettem, hogy bündürkék voltak a homlokán a hajából. Nem láttam a bündürkék mögé. Azt gondolom, hogy nehéz egy zseni feleségének lenni."? Tényleg, Polcz Alaine-hez írtad azt, hogy Izzik a galagonya, és halálos ágyon mondtad el, mi járt az eszedben közben. Mi meg gyerekverset és óvodás mondókát csináltunk a hirtelen-szerelmes, rögtönzött, bűvölő sámánénekből. Áááá.

"Ő sokat tudott a macskákról. Amikor haldoklott, és ott ültem az ágya szélén, azt mondta: „Alaine, egy vörös macska van a mellén.” Mit is akarhatott? Hogy simogassam meg, vagy mi legyen? És hogy: „kinn éhesek a macskák. Vigyen nekik enni”. Nem volt macska a szobában. Kint sem."

Nemcsak a Kaláka, a Bródyjancsi, a Sebőferi zenésített meg, de Kodály Zoltán is. A kötelező úttörődalokat az én iskolámban elszabotálták általában, betették viszont a műsorba egyik évben Kodály kórusművét, aminek sokáig nem tudtam, honnét a szövege, csak azt tudtam, tízévesen is letaglózott, mint valami iszonyú pöröly.  Ilyen lenne megöregedni?

"A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."

Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.
És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé."

Megyek, taszigálódom reggelente a Hungária körúton, körülöttem ostobábbnál ostobább óriásplakátok.  Bár egyszer találkoztam egyszer egyetlen eggyel, ami a Weöres-centenáriumra hívta fel a figyelmemet (valami szövegkörnyezetből kiragadott, egyáltalán nem jellemző mondattal), nekem a bután kiabáló plakátokról megint a Teljesség felé jut inkább eszembe:

"Korunk találmánya a kötelező lelkesedés, a hatóságilag intézményesített forradalom és az elnyomók lázadása az elnyomottak ellen.

   A mai uralmi rendszereket az jellemzi, hogy hazugságaikat nem is akarják feltétlenül elhitetni, csak feltétlenül elfogadtatni. Minden katonai fegyvernemnek azt kell énekelni magáról, hogy ő a legkülönb, anélkül hogy bárki elhinné; minden állampolgárnak azt kell vallani az államfőről, hogy bölcs, hős, jótevő, anélkül, hogy bárki elhinné; és így tovább.    Immár egy hihető hazugság is elérhetetlen magaslat. Gödörben vagyunk, lejjebb a béka ülepénél.

 A létezés egyetemes összefüggéséből kiszakadt, egyéniségébe- zsugorodott mai ember hamarosan el fogja veszíteni egyéniségét, de nem fölfelé, hanem lefelé. Minthogy nem bír egyéniségéből kiemelkedni, hát alája-rogy. Nemsokára hatóságilag szabják meg, hogy melyik vezetőembernek képét kell a falra akasztanod, mílyen könyveid és egyéb tárgyaid lehetnek, mit ehetsz-ihatsz és mikor, s nemcsak a munka, de a szórakozás is kötelező lesz, megszabott módon és megszabott időben; s

az egyéniségük alá süppedt embereknek ez tetszeni fog. Miután az európai ember ezer évig úgy volt egyéni, hogy személyes szeszélyeit az egyetemes lehetőségekkel szembe-feszítette: most a szeszélyekből alakult ördögi rend nemcsak az egyéniségét, de az emberi létét is maga alá temeti.

 S a mai ember ezzel elégedett és boldog lenne, ha körötte az ól nem imbolyogna szakadatlan."

Ahh, az ól. Az Weöres korában még sokkal inkább imbolygott.  Oda se neki, ha közben ilyen sorokkal is körbeveheti magát az ember:

"Széjjel az erdő szélesség,
arra keringnek a méhecskék.
Nyáron a kertem nyájasság,
benne szaladnak a kismacskák."

és a szerző hirtelen baromi nosztalgikussá válik, amikor felfedezi e poszt összegereblyézése során azt a néhány sort, amit saját költői tálentuma híján az akkor imádottnak szánt (viszont most, józanabb fejjel hirtelen felfedezi, mennyi Radnóti és Józsefattila került e pár sorba). Vajon a gyerekeim nemzedéke is fogja használni, akár Szárnyati Gézamalacot?

Hőségben ágyadon fekszel ruhátlan,
hajad sötét,bőröd kéken ragyog;
moccanni sem merek a szöglet-árnyban,
mert rád terültek mind a csillagok.

És az angyal, az angyal, ami folyton visszarepült, keringett körülötte haláláig, hiába cenzúrázta cinkévé a Hivatal. Weöres legyintett, angyal, cinke, oly mindegy - aztán már visszatérhettek az angyalok. Úgy tűnik, vannak, akitől nem tágítanak.

„A kikerics a réten
csak guggol, nem mozog,
lábát elkérték régen
az angyalok.”

"Akkor este ott ültünk a szobájukban, ittunk, tárt ablakok mellett. Első emeleti szoba volt, az egyik legszebb szoba. Beszállt egy pillangó, egy gyönyörű, színes lepke – Sanyika cipőjének a sarkára. Próbáltuk kihajtani az ablakon, nehogy valami baja legyen. Sikerült, de megint visszaszállt, és megint hol Sanyikára, hol meg rám repült. Különös volt."

Az illusztrációnak szánt videó pedig örök kedvencemet, az Éjszaka csodáit tartalmazza, a verset-dallamot, amit betettem a fülészeti ügyeletre menet éjjel fél egykor a kocsi lejátszójába, hogy Weöres Sándor és Radványi Balázs elhitesse velünk aznap éjjel: az élet minékünk ilyenkor is kaland.

Vakmacska

Források:

http://www.weores-bp.sulinet.hu/weores.htm

http://www.holmi.org/2003/02/polcz-alaine-visszaemlekezes-weores-sandorra

http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/weores/teljesse/teljfele.mek

http://konyves.blog.hu/2013/06/22/a_tollhibatol_a_teljesseg_fele_weores

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>