Az előző rész itt olvasható.
2. rész
III. KEZDETEK
Július elején kaptunk egy telefonhívást: jövő hét hétfőn megyünk, kezdjük a munkát. Egy hét alatt kihordtuk a maradék berendezést a felújításért könyörgő helyiségekből. Megtelt a gyerekek szobája (a legnagyobb helyiség a házban). A kislányom újra sírni kezdett, hogy ne romboljuk szét a szobáját, hiszen most kapott napocskás lámpát. Újra megvigasztaltuk, és újra kezdődtek az esti mesék a kislánynak, és a férjemnek is. Egy egész héten át, hogy erőt gyűjtsön az elkövetkezőkre.
A munka kezdetének napján elutaztam a gyerekekkel Győrbe, anyukámhoz. Matykó ugyanis már nagyon-nagyon szaladt, nehéz lett volna egész nap ölben tartani, hogy ne legyen láb alatt. Tinti is várta már a porból és rumliból való kiszabadulást. Azt azért még láthattam, hogy verik fel azt a koszos, szétmálló betont a konyhában. És milyen meglepetések bukkannak elő: kézbalzsamos flakon, tojásbrikett egy vödörnyi, alumínium tejeskanna, több törött sörösüveg, gumi játéknyúl, nekem is ilyen volt gyerekkoromban.
A gyerekekkel vonattal mentünk. Felpakoltam az utazóágyat, egy hátizsákban a ruháinkat, egy kisebb hátizsákban a tápszert, cumisüveget, az útra csomagolt játékokat, szendvicset, italt, gyümölcsöt. Az utazóágy a babakocsiba (esernyőre csukható), a hátizsákok a babakocsi fogantyújára, Matykó kendőben a hátamon, Tinti fogta a babakocsit. Így vonultunk be a Keletibe. Férjem felpakolt minket a vonatra közben elláttam instrukciókkal: a zöldbabot zacskózza be még estig, és tegye a fagyasztóba, mert erre már nem volt időm, és ha valamit nem tud, hívjon nyugodtan, mindig nálam lesz a telefon, ha vécére megyek, akkor is.
Már aznap este jött az első telefon, hogy berakták az új ajtót a gyártó emberei, de felette hatalmas lyuk van, és szidják a kőműveseket, hogy nem tudták kimérni rendesen az ajtónyílást. Elküldte a képet, és rögtön láttam mi a baj: alacsonyabbra rakták az ajtót. Ugyanis a folyosónk régen veranda volt. Hogy lefolyjon róla a víz, az udvar felé lejtett. Amikor befalazták, az aljával nem csináltak mást, mint ráterítettek egy PVC-t. Így aztán az új ajtónkat ki lehetett akkor nyitni, de a felújítás után, amikor már terveink szerint nem lejt a folyosó az ablak felé, már nem. Pedig ezt elmondtam nekik én is, a férjem is, és ki is szintezték, mégsem úgy csinálták. Igaz, kellett valami hibát találniuk, mert valamilyen oknál fogva gyűlölték a kőműveseket. Átrakták ugyan az ajtót, de még mindig alacsonyabbra, így most nem tudok pl. egy vékony lábtörlőt sem alátenni, és olyan jó, hogy az összes sár ott van a járólapon. De ha úgy csinálják, ahogy kérjük, akkor kiderült volna, hogy a kőművesek – akik figyelembe vették a kérésünket –, jól dolgoztak. Azt meg ilyen felsőbbrendű lényeknek olyan nehéz beismerni. És ez még csak az első nap volt!
Két nap múlva jött egy olyan telefon, hogy este, amikor elmentek a munkások, bement a gyerekek szobájába, és olyan büdös volt, hogy majdnem hányt. Kiderült, hogy hagyta szépen megrohadni a leszedett, megpucolt, felforralt, leszűrt, megszárított zöldbabot. Mire hazaért, elfelejtette, hogy be kellene zacskózni.
Minden nap többször hívott, hogy ez vagy az hogy is legyen. Elmondtam, de mindig az volt a vége, hogy „de én ezt nem tudom elképzelni”. Pl. hogy a vízvezeték-szerelő hová rakja a csapokat, amihez majd csatlakozik valami: mosógép, mosogató. Hol legyen a kerti csap, mert a régi a nappaliban lenne, tehát azt meg kell szüntetni, de hol legyen az új. Részletesen elmondom, erre jön a válasz: „Még egyszer mondd el, mert ezt én így nem tudom elképzelni”. Ezt a mondatot nem tudom hányszor hallottam, és hallom ma is. Eleinte bosszantott, hiszen minden le van rajzolva. Aztán megszoktam, és igazából rájöttem arra is, hogy ami nekem egyértelmű, másnak nem biztos.
Összesen tíz napot voltunk távol. Amikor hazaértünk, por és káosz fogadott minket. De már nem volt lambéria a falakon. A folyosóra került vissza a bejárati ajtó. A nappali – ezt hozzátoldottuk a házhoz, összesen 8 négyzetméter – falai álltak, épp a tetőt ácsolták. A szobánkban a matracok a földön, a teraszon az ágykeretünk megtiporva, összetörve, és bezsúfolva minden: székek, a tévé (még a régi fajta böhöm nagy), a nyomtatók, edények, poharak, evőeszközök, dobozokban iratok garmadája, szerszámok, és ki tudja mi. A szobánk egyébként nem nagy, nincs alig 10 négyzetméter. A gyerekek szobájában a játékok egy kupacban fóliával, pokrócokkal leterítve, ott az étkezőasztal, és még ezernyi cucc zacskózva, dobozolva. Érdekes módon Tintinek most tetszett a felfordulás.
IV. MEGAKADUNK
Hazaérkezésünk után egy hétig még jöttek a munkások, aztán elmentek egy másik helyszínre dolgozni. Ígéretük szerint azzal egy hét alatt végeznek. De nem így lett. Közben mi próbáltuk élni az életünket a felfordulás közepette. Már egész rutinosan közlekedtünk az építőanyagok, félig lerombolt és felépített falak, áthidalókat alátámasztó oszlopok garmadája közt. A gyerekek építkezőset játszottak nap mint nap. Festették vízzel az oszlopokat, amik a plafont tartották. Bemásztak a csatorna gödrébe ásni. Kalapálták a vakolatot ott is, ahol nem kellett, mert ezt látták.
Közben Tintinek születésnapja volt. Van egy kis barátnője, akivel még együtt kezdtek úszni járni. Akkor még pár hónaposak voltak, viszont később nagyon összebarátkoztak, és a költözés sem tántorított el minket attól, hogy támogassuk ezt a barátságot. Így meghívtuk ezt a kislányt hozzánk szülinapozni. Az anyukának tetszett nálunk. Azt mondta, kempinghangulat van. A két gyerek boldogan játszott, én összeraktam egy konyhaasztalt a megvásárolt járólapokból, kis pultot is raktam rá ytongból. Így készült az ünnepi menü. Remek szülinap volt. Később kimentünk a strandra úszni egyet. Jó volt a sok por után. Este még a gyerekek kicsit megmártóztak a kerti csap alá tett vödörben, majd meghemperegtek a porban. Azon nevettek, hogy most olyanok, mint a kismalacok. Vidámak voltak, boldogok, és amikor este megfürdettem őket, rózsaszín kismalacok lettek.
Napokig nem jött senki, aztán már két hete, aztán már három. Közben esténként kisvödörbe gyűjtöttük a békákat, hogy ne zörögjenek az éjszaka a takarófóliák alatt, amivel az ajtónyílásokat zártuk le. A gyerekek naponta csúszkálták szét a homokkupacot, amit esténként visszalapátoltunk. És vártunk. Aztán meguntuk. Elkezdtünk helyi mesterembert keresni, hogy legalább kezdjen el valami vakolást, vagy bármit. Mondjuk az ablakok spalettázását. És akkor találtunk egy igazi dementort. Ilyet még soha nem láttam. Jött, és beborult, lelassult az idő, kedvetlenek lettünk, szomorúak, enerváltak. Itt dolgozott majd egy hétig, de a munka nem haladt. Végül megköszöntük az addigi munkáját, és elküldtük. És kisütött a nap, és újra daloltak a madarak, és megteltünk tettvággyal, nevetéssel. Hihetetlen volt. Még aznap este annyit nevettünk, mint egész nyáron soha. Nem bántuk már, ha nem fejezzük be őszre az egészet, csak a dementor ne jöjjön vissza. Aztán a következő héten megtaláltuk azt az embert, aki nélkül nem karácsonyoztunk volna itthon. Találtunk egy olyan kőművest, aki mestere volt a szakmájának, és ráadásul ő még a vályoghoz is értett. Hihetetlen gyorsan haladt a munka. Szeptemberre készen volt a vakolás, betonozás, a járólapozás. És most térjünk vissza egy kicsit az iciri-piciri házikónkra.
Az 49 négyzetméter volt összesen. Itt járólapoztunk 51 négyzetmétert. És ezen felül van egy gyerekszobánk, egy hálószobánk, egy fürdőnk és egy irodánk. Elég nagy változás.
Közben Tinti elkezdte az óvodát. Nem is tudom hogyan bírta ezt a sok változást. Igaz, dehogynem: kezdődtek a hisztik reggel, hogy nem akar oviba menni, délután, hogy nem akar hazajönni, este, hogy nem akar lefeküdni, és minden nem akarok, akarok előjött, ami addig sohasem. Eltelt két hét, Pista bácsi – a helyi kőműves – lassan a munka végére ért, Tinti pedig még az óvodai jelét is elárulta neki. Kezdett a rendes kerékvágásban folyni az életünk. Ha annak vesszük, hogy soha semmi nem sikerül elsőre…
Folyt. köv.
keszzsu
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
