Mielőtt megszülettek volna a lányaim, már akkor is azt gondoltam, hogy azokban a kérdésekben, amelyek számukra fontosak, és a felelősségi szintjüknek megfelelő, abban majd engedem dönteni a gyerekemet. Ez eddig rendben is van. A gond akkor kezdődik, amikor a külvilág, esetünkben egy tanár néni nem képes ezt elfogadni.

Egyik lányom táncolni jár egy helyi táncegyesületbe. Tavaly év vége felé csatlakozott, ezért elsős kora ellenére az ovis csapatba került. Mivel nagyon értelmes gyerekről beszélgetünk, megértette, hogy jobban jár, ha a kezdő tánclépéseket ott tanulja meg. Két hónap alatt fel is vette a ritmust, a hátsó sorokból előre került, és a gyereknapon már ő volt az első sor közepén. Tehát megállapíthatjuk, hogy egy gyorsan tanuló gyerekről van szó.

Nyáron megbeszéltük itthon a férjemmel, hogy egész évben fáradtak voltak a csajok, hagyjuk őket pihenni. Másik lányom is sportol, de ott szünetelt az edzés és táborokat sem szerveztek nekik.

Itt volt tehát a dilemma, hogy táncos lányomat vigyem-e augusztus elejétől a negyvenfokos nyárban táborba, míg a másik itthon ül, és értelemszerűen neki is kell valamilyen programot szervezni minden napra, amikor a testévre elmegy edzeni. Ikres szülők még jobban megértik ezt a problémát, mert azt elfelejtettem megemlíteni, hogy kétpetéjű ikerlányokról van szó.

Megkérdeztük táncos lányunkat is, és neki se akaródzott edzésre menni, élvezte a kertben felállított medencét, a közeli strandot, ahova gyakran kijártunk, az egész napos együttléteket, a rövidke balatoni nyaralást, a fesztiválokra járkálást, vagy csak a hosszú, szép nyári napokat, amiket végre együtt tölthettünk.

Szeptemberben megjelentünk ismét a tánciskolában, ahol az egyébként nagyon kedves tanár néni kissé szemrehányó hangon elmondta, hogy lányunknak végig kellett volna edzenie az egész nyarat, mert így nem tudja betenni a kezdő versenycsapatba, oda, ahova a kora okán már lányunk rég járni szeretne. Ez a csapat már több mint egy éve együtt van, próbál, versenyez, ráadásul vannak köztük ismerős kiscsajok, csodakedvesek, természetesen lánykánk is ebbe a csoportba akart „feljebb lépni”, és nem a tavalyi ovisokkal táncolni.

Az első edzésen a tanító néni elmondta, hogy nem garantálja, hogy a lányunk fel tud majd lépni a karácsonyi gálán és egyéb helyeken, mert nem biztos, hogy fel tudja venni a tempót. Céloztam rá, hogy az ovis csapatot is két hónap alatt beérte tavaly, csak adjunk már esélyt ennek itt is, bár nyilván hosszabb időben. Kételkedve beszélt hozzánk, és láttam rajta, hogy inkább azt szeretné, ha visszamennénk az ovis csapatba. El is mondta, hogy „ott sokkal hamarabb szerezhetne anyunak örömet”. Már ez az édeskés hangvétel is hideg csíkokat varázsol a hátamra, de amikor egyes szám harmadik személyben beszél hozzám egy tanár néni, attól a frász kerülget. Mindegy, ezt már megszoktam, csak vigyorgok ilyenkor hülyén.

A kocsiban beszélgettünk lánykámmal, mondtam neki, hogy döntse el nyugodtan, hogy inkább marad ezzel a csapattal, azt kockáztatva, hogy sokáig nem léphet fel, vagy visszamegy az ovis csapatba, ahol eddig is ő volt az egyik sztár. Ő egyből rávágta, hogy inkább itt maradna, de megbeszéltük, hogy erről még dumáljunk.

Eltelt egy hét, lánykánt kitartott a döntése mellett. Nagyon szorgalmasan gyakorol, itthon is. Gondoltam, akkor két hónap elteltével rákérdezek a tanító néninél, hogy na, akkor most lát-e valamilyen fejlődést. Teszem kezem a szívemre, nagyon intelligensen szoktam a tanárokhoz közelíteni, mert azt már megtanultam, hogy minden szülői kérdezést támadásnak vesznek, amit meg is értek, látva és hallva néhány szülőtársat, ahogy kifejezi magát. Szóval kedvesen megkérdeztem, hogy van-e most rám ideje. Azt mondja, persze mondjad csak. Kérdezem, szerinted hogyan halad a kislányunk, erre ő, hát megmondtam már neked korábban, hogy nem fogja tudni felvenni a versenyt a többiekkel, és ez a kis különbség lehet, hogy mindig megmarad, bár vannak gyerekek, akik megtáltosodnak, és továbbra is azt javaslom, menjetek át az ovis csoportba. Mondom neki, a kiscsaj döntött így, többször átbeszéltük ezt, nem azért kérdezem, mert reklamálni akarok, hanem simán érdeklődöm arról, hogy halad, mert menet közben nem látom, mit csinál, hiszen az iskolába beadjuk a gyereket, aztán mi szülők el is húzunk, mert semmi keresnivalónk az edzésen. Nagy nehezen megértettük, hogy ez a gyerek döntése, én ebben támogatom őt, tisztában vagyok a következményekkel, a lányunk is képben van, kérem, hogy ebben támogassa.

Volt egy szülői értekezlet, oda is elmentem hűségesen, beszélgettünk, megköszöntem, megöleltük egymást, ecetet rá.

Tegnap jön a gyerek, és mondja, hogy amikor a varró néni levette a méretét, akkor hallotta a tánctanár nénitől, hogy ez a gyerek pluszos, és jobban tenné az anyukája, ha inkább az ovisokhoz vinné. És mindezt a kiscsaj feje felett, mintha legalább is egy szekrény vagy valami tárgy lenne.

Nekem itt szakadt el a cérnám. Kedves tanár nénik! Vagy tanár bácsik vagy akárkik. Létezik olyan család, ahol az a módi, hogy nem a gyerekről, hanem a gyereknek beszélünk. Létezik olyan család, ahol apa és anya következetesen emeli a felelősség szintet, és engedi, hogy bizonyos dolgokban a gyerek döntsön, és utána ebben támogatja. Létezik olyan család, ahol a szülők nem nyomják a gyereket, hogy már nyolcévesen a világot jelentő deszkákon parádézzon, hanem mozogjon a maga örömére, és ne a szülőére.

Létezik olyan család, ahol a szülők nem reklamálnak, hanem kérdeznek. És ha lenyomtok egy szpícset arról, hogy nélkületek, kedves szülők, nem fogunk tudni a gyerekekkel dolgozni, akkor gondoljátok is már ezt komolyan!

Tudom, hogy most mindenkinek nagyon nehéz. De a szülőknek is. És kedve szülőtársak! Ha nem tudtok indulatmentesen, normálisan kérdéseket feltenni, hanem helyből, nekifutásból máris pattogtok, akkor az olyan szülőknek is elrontjátok a szitut, akik tényleg együtt akarnak működni egy tanárral. Úgyhogy akkor ti meg menjetek el valami konfliktuskezelési, indulatkezelési tréningre, vagy jógázzatok, vagy számoljatok el ezerig, mert az nem segít, ha a tanárok már úgy néznek minden szülőre – tekintet nélkül az érzelmi intelligencia szintre – mint a véres rongyra, és nem lehet egy ártatlan kérdést feltenni, mert már a plafonon van az összes tanerő.

Ja, és még egy. Ovi óta a sokadik szülőin ülök, és hallgatom, hogy milyen problémák vannak. És mindig hozzáteszi az óvó néni, tanár néni, hogy sajnos, most sem azok a szülők vannak itt, akikre ez vonatkozik. Akkor miért nekünk mondjátok el, tanár nénik? És ti meg kedves problémás szülők, menjetek el a szülőire, mert unom, hogy másfél órán keresztül olyat hallgassak, ami nem az én ingem.

Pepita Ofélia

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?