Családi előzmények alapján meg voltam győződve róla, hogy nem fog egyszerűen menni a teherbeesés, keseregtem is rajta eleget, bár még el sem kezdtünk próbálkozni. Természetes családtervezést alkalmaztunk, ami kiválóan működött mindaddig, amíg el nem kezdtünk linkeskedni abban a tudatban, hogy pár hónap múlva úgyis belevágunk a babaprojektbe.

A második ilyen hónapban történt, hogy egy reggel halálra rémülten felhívott egy barátnőm, aki még nagyon nem akart gyereket: épp most használt el egy terhességi tesztet, és azt látta, hogy nemcsak a kontrollcsík színeződött pirosra a használat során, hanem a ragasztócsík is. Kielemeztük a jelenséget, rájöttünk a nyitjára, de ettől sem nyugodott meg egészen. Mondtam neki, kipróbálok én is egy ugyanilyet, és meglátjuk, azon is pirosodik-e a ragasztó. Így is tettem, épp a peteérés utáni 14. napon. Hát mondanom sem kell, hogy nemcsak a ragasztó pirosodott… Valahogy mintha egy csapásra a helyére került volna az életem.

A következő kilenc hónap problémamentesen zajlott. Trimeszterenként egy-egy hányással megúsztam, a kezdeti súlyomhoz képest 7 kilót híztam, a hasam is aránylag kicsi maradt. Sokáig még sportolni is tudtam: a 20. hétig futottam, a 32. hétig taichiztam, a legvégén persze már csak a szobabiciklire kászálódtam fel. Némi refluxnál és aranyérnél nagyobb gondom sosem volt.

Természetes szülésre gyúrtam, a lehető legkevesebb beavatkozással. Részt vettem kemény 4 db kismamajóga-foglalkozáson – azt hinné az ember, hogy ez lófüle, de vajúdás alatt azért jól jöttek a tanultak. Rendszeresen intimtornáztam, a 34. héttől gátmasszázsolajat használtam, ittam a málnalevél teát, igyekeztem a kondíciómat megőrizni. Rendszeresen olvastam horrorisztikus szüléstörténeteket is, ami nagyon jó volt arra, hogy míg egyfelől szépen elképzeltem magamban a saját variációmat, másfelől tisztában voltam vele, hogy minden és mindennek az ellenkezője is benne van a pakliban.

Végül eljött a terminus előtti nap. Reggel elindultam a dokim magánrendelőjébe, hogy közösen kitaláljuk, hogyan tovább. Vizsgálat, ultrahang. A magzatvíz kicsit kevesebb a kelleténél, a méhszáj egy ujjnyira nyitva (ez nem volt nagy meglepetés, már vagy két hónapja elkezdett nyílni). Előirányzat: másnap a kórházban CTG, flowmetria, aztán ennek fényében eldől, kitessékelik-e a kissrácot egyre kevésbé kényelmes kis otthonából – addig pedig békésen heverészni otthon, és gondolatban elengedni a babát. (Igen, az orvosom egy férfibőrbe bújt bába.)

Máig sem tudtam meg, milyen az a flowmetria.

Még a rendelőben kilátogattam a mosdóba, ahol észrevettem, hogy elkezdtem vérezni. Vissza is szaladtam a dokihoz megkérdezni, hogy ilyenkor mi van. Azt mondta, figyeljem, és ha erősödik, irány a kórház. Ezek után természetesen rohantam haza. A hasam ekkor már érdekesen feszült, ami még inkább sietségre ösztönzött.

Otthon aztán gyorsan befejeztem a maradék teendőimet, és persze figyeltem. Az enyhe vérzés enyhe maradt, délután 4 óra tájban viszont elkezdődtek az összehúzódások, bár nem túl erősen, 10-15 percenként. A doki a lelkemre kötötte, hogy 15 perces fájásoknál induljak el a kórházba, mert szerinte gyorsan felpörögnek majd az események, de én valahogy nem hittem el, hogy ez már az.  És valóban, hamarosan leült a dolog, este már csak nagyon elvétve jött még egy-egy fájás. Aztán éjjel fél 2 körül kezdődött az egész elölről, kicsit erősebben, mint délután. A fájások között még igyekeztem aludni valamennyit, aztán idővel bebizonyosodott, hogy ez értelmetlen vállalkozás. Felkeltem, elővettem a félig leeresztett fitneszlabdámat, hogy kipróbáljam, hogyan válik be vajúdólabdaként.

Nem sokáig segített. 4 óra tájban a 10 perces intervallumok már inkább 5 percesek voltak. Végre beláttam, hogy nem fogom kihúzni a reggeli vizsgálatig, és legfőbb ideje indulni, sőt talán kicsit már késő is. Felráztam a férjemet, aki hajnali 2-ig dolgozott aznap. Miután konstatálta, hogy jó, akkor most indulunk szülni, szépen visszaaludt még egy félórára. Közben én összekészültem, gyorsan bekaptam még néhány szem szőlőt, gondolván, ki tudja, mikor jutok legközelebb élelemhez (ezt utóbb megbántam). Aztán végre a férjem is életre kelt, taxit hívott, és indultunk. Izgalmában egy másik kórházat mondott be úti célként. Szerencsére akkor épp tudtam beszélni. A taxis megkérdezte, elment-e már a víz, és szinte láttam az arcán a halálfélelmet, amikor közöltem, hogy még nem.

Hajnali 5, kórház, és a burok még mindig tart. Kisebb-nagyobb nehézségek árán megtaláltuk a szülőszoba csengőjét, és bejutottunk. Az ügyeletes szülésznő megvizsgált: méhszájnak se híre, se hamva. Felhívták az orvosomat, minket pedig betessékeltek egy hangulatos szülőszobába, ahol átöltöztem, majd kerestem egy szimpatikus falfelületet, amelynek támaszkodhattam. Itt békésen elálldogáltunk a párommal egy kis ideig. Egyszer ránk nyitott a szülésznő egy paksaméta aláírandó papírral, én meg az írogatás közepe táján vettem csak észre, hogy a fele nem is az én nevemre szól. Aztán benézett egy másik szülésznő, és a székelési inger felől érdeklődött, ami egy ideje már kerülgetett, csak nem tudtam eldönteni, hogy ezek már a tolófájások, vagy az aranyerem ökörködik már megint.

Várakoztunk még egy kicsit, aztán megérkezett az orvosom, felfektetett az ágyra, és rám pakolták a CTG-t. Beöntés, fájdalomcsillapítás szóba sem került. Gyorsan eldöntöttük a párommal, hogy mégiscsak apás szülés legyen – nem is tehettünk volna mást, mert a szülésznő épp elállta a menekülési útvonalat a férjem elől. A doki burkot repesztett, a magzatvíz már mekóniumos volt, de ezt csak később, a zárójelentésről tudtam meg (és azóta is értékelem, hogy ott és akkor nem paráztattak vele). Közben érkezett egy újabb paksaméta papír, ezúttal az én nevemre, bár az aláírásom kezdett egyre érdekesebben festeni. A doki megpróbálta másfél percben összegezni a félórás mondandóját a teendőimről, aztán már nyomhattam is.

Az első fájás nem volt valami eredményes, hol a levegő szökött meg, hol rossz helyen nyomtam. A következőnél esni kezdett a szívhang, kimerültek a lepény tartalékai. A doki azt mondta, vagy azonnal összekapom magam, vagy gáz lesz. Próbáltam észnél lenni, és végre sikerült is ráérezni a megfelelő technikára. A harmadik fájással, reggel 6 óra tájban megszületett a kisfiam, egy alig 3 kilós, 52 centis, imádnivaló kis ványadt macska, nagy volt neki még a saját bőre is. Az első pár pillanatban el is felejtettem kinyitni a szemem, csak hallgattam a nyekergését meg a doki és a szülésznő motoszkálását, és megkönnyebbültem, hogy mindketten épségben túléltük.

Megmosták, ideadták, ölelgethettem egy kicsit, aztán elvitték felöltöztetni, majd kaptunk fél órát családi idillre hármasban, mielőtt levittek volna az osztályra. Ekkor tettem először mellre – nem tudom, talált-e valami értékelhetőt, de lelkesen próbálkozott. (A következő két nap alatt aztán iszonyatos mennyiségű előtejet sikerült magába tolnia, úgyhogy már a kórházban meghaladta a születési súlyát.)

A gátvédelem sikeresnek bizonyult, egyetlen apró repedéssel megúsztam, varrni sem kellett. Néhány hét múlva az aranyerem is rendeződött. Elég gyorsan visszanyertem a terhesség előtti testalkatomat, a felszedett súlyt pedig a baba rekordidő alatt lelegelte rólam – 3 hónapos korára meg is ütötte a 7 kilót.

Heorogrim

Tetszik?