Egy percen belül kétszer döbbentem meg. Először akkor, amikor a külhoni babás blog címlapján megláttam a napi kérdést: Unalmasnak találod-e amikor a gyerekeiddel játszol, vagy velük időt töltesz? Másodszor pedig akkor, amikor megláttam a névtelen, nicktelen, avatártalan eredményt: a szülők fele azt válaszolta, hogy igen.
Micsoda sokkoló, tabudöngető kérdés, és milyen sokkoló eredmény! Micsoda emberek lógnak ezen a blogon? És minek az ilyeneknek gyerek, ha ennyire unják? Azután pár napig gondolkodtam a dolgon és ördög ügyvédjeként megpróbáltam végiggondolni, hogy mi késztethet egy jóindulatú szülőt arra, hogy az "igen" rubrikát jelölje be. És minél többet jár a fejemben a téma, és túltettem magam a felháborodásomon, annál inkább úgy érzem, hogy nagyon komplikált kérdés ez.
A feltett kérdés egy nemzetközi tanulmány eredménye alapján merült fel, amiben 2000 brit szülőt és ugyanannyi gyereket kérdeztek arról, hogy szoktak-e és szeretnek-e együtt játszani. A tanulmányt a Disney vállalat finanszírozta. A szülők 21 százalékának fogalma nem volt, hogyan kellene játszani a gyerekeikkel. 30 százalék unalmasnak tekintette a játszással töltött időt, és a gyerekek 16 százaléka pontosan tudta is, hogy a szülő így érez. A gyerekek 55 százaléka pedig szeretett volna többet játszani a szüleivel.
Egyke voltam és a gyerekkorom nagy részét a nagyanyámmal töltöttem, aki minden emlékem szerint fantasztikusan nevelt. Csupa kellemes, szép emlékem van róla, a lakásáról és a vele töltött délutánokról, nyarakról, évekről. De nem emlékszem, hogy valaha játszott volna velem, a szó modern értelmében. Játszótéren soha nem voltunk együtt. Nála nem volt LEGO, kirakós játék, gyurma vagy babaház. A videó vagy a számítógépes játékok még persze nem léteztek. Ugyan volt egy pár baba, de azok a vitrinben üldögéltek. A napjaink azzal teltek, hogy segítettem neki, elmentünk a boltba bevásárolni, totyogva vittem a kis szatyrot mellette. Együtt főztünk, és néztem, ahogyan varr, mert varrónő volt, közben beszélgettünk. Amikor nagyobb lettem, akkor vagy a környékbeli gyerekekkel játszottam a ház előtt, vagy olvasgattam a hűvös szobában. A szüleimről hasonló emlékeim vannak, és nem emlékszem, hogy lett volna nagy közös gyöngyfűzés, társasjátékozás, babázás vagy várépítés. Azt sem hiszem, hogy a dédnagyanyám, aki az I. világháború alatt egyedül nevelt hét gyereket a szoba-konyhában valaha "játszott" volna velük. Nem tudom elképzelni, hogy erre ideje vagy lehetősége volt.
De valamikor az elmúlt évtizedekben kialakult a gyerekcentrikus családmodell, és a jóléttel együtt megjelent a játékdömping a gyerekszobákban és a nappalikban. És ezzel együtt megjelent egy elvárás, hogy a szülők és nagyszülők a gyerek kora és értelmi szintje szerint hirdetett és az arcukba tolt játékokkal foglalják el magukat, felnőtt tennivalójukat teljesen félretéve. És aki ezt nem teszi meg, vagy nem élvezettel csinálja, az szaranya.
Nézem a játszóházban a mobiljával szórakozottan babráló apukát (az apukák kicsit jobban fel vannak mentve a szarapa stigma alól, ha unatkoznak a kispadon) és tudom, hogy hülyére unja magát. Nézem a zenés babafoglalkozáson a kiskörben törökülésben kuksoló, karikás szemű kismamát, akinek egyik kezében egy csecsemő, a másikban egy 3 éves, és tudom, hogy ezredszer énekli el azt a gyerekdalt ugyanitt, és látom, hogy percekre a semmibe mered, és titkon elnyel egy ásítást. De végigcsinálja, hetente kétszer, mert a kiskölyök annyira szeret oda járni.
És az egyik barátnőm bevallotta, hogy bár tele van a lakás legóval náluk is, a gyerek sosem játszik vele, mert egyedül nem akar, neki meg nincsen már türelme ahhoz ennyi év után, hogy órákig a szőnyegen üljön és kis színes tornyokat rakosgasson össze. Különben is, olyan nyűg utána elpakolni. Egyszerűen nem fér bele a napjába, túl sok a dolga. És valahol meg is tudom érteni. Eddig azt hittem, hogy csak én nem vagyok "legós típus".
A gyerekeim apja az: ő szívesen és boldogan elrakosgatja a kockákat a földön a három és fél évessel. Majd komolyan megvitatják az eredményt, lefényképezik és egy blogra felrakják a képet. Én meg csak lesek, hogy ez milyen jó ötlet, és nekem sosem jutott volna eszembe. Én, a családi tradíciót követve praktikus "játékokat" szervezek. "Gyere, nézd, hogy zöldséget vágok", mondom, és hagyom, hogy a gyerek elrendezze a kis répadarabokat arc formában a deszkán. Vagy azzal jövök elő, hogy pakoljunk össze, és hajtogassunk mosott ruhákat. Tudom, nem valami izgalmas. De mit csináljak, ha a babázás nem megy, egyszerűen nem megy. Képtelen vagyok a kis kopasz fejű szörnyre fel-le venni a ruhát tizenkétszer.
A hajtogatást, a zöldségvágást, meg a sétákat persze kevesen tekintenék manapság játéknak.
Szóval most az jár a fejemben, hogy ezzel az új, gyerekcentrikus világgal, amit teremtettünk, talán magunkat, mint szülőket szorítottuk ki a gyerekeink életéből. És bűntudatunk van, ha az egyetem és x év munka után nem tudunk lemenni viháncoló, barbizó, kisvonatozó gyerekbe napi 12 órára. Akár erre lenne igénye a gyereknek, akár nem. Tudom, hogy van anya és apa, aki önmagáért élvezi azt, hogy ugyanazon a játszótéren üljön a padon évekig, de úgy vettem észre, hogy a többség el kell, hogy foglalja magát egy beszélgetéssel, telefonhívással, könyvvel vagy hasonlóval. És nyilván nem egyedül vagyok azzal, hogy a Süsü, vagy az Oroszlánkirály 574. megtekintése nem hoz lázba. Sőt, merjem-e mondani? Untat.
Magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy azt mondjam, "unalmas" a gyerekkel játszani azokkal a dolgokkal, amiket jelen korunkban játéknak neveznek.
De most már látom, hogy azok, akik azt válaszolták, hogy "igen, untat a gyerekkel való játszás", miért gondolhatták ezt. És hogyan szorították magukat sarokba. Talán jobb lenne, ha visszatérnénk abba a gondolkodásmódba, hogy azt gondoljuk, kavicsokat rugdosni az utcán az oviból hazafele menet, vagy a könyveket átrendezni a polcon csudajó játék. Akkor talán nem éreznénk annyi bűntudatot. Egészen biztos vagyok benne, hogy a nagyanyámnak soha nem voltak sötét gondolatai azért, mert nem legózott velem.
Másutt
