A katonáknak végülis igaza van. Kár, hogy én nagyon nem szeretem a katonásdit. Nemcsak a lövészetet meg a menetelést, de az egyenruhát és a katonás rendet meg a napirendet sem.  Pedig megvan a jó oka - ha két perced van elindulni, nem árt, ha meghatározott rendben van odakészítve a hiánytalan menetfelszerelés. Ha nincs ott, akkor téped a hajad gatyában,  jól lebombáz az ellenség.  A katonás rend és a beosztott, előre tervezett aprólékos napirend hatékony és értelmes. Kár, hogy utálom.

Komolyan, fogalmam sincs, hogy csinálják a menedzserfeleségek, vagy a többgyerekes egyedülálló szülők. Főleg az utóbbiak, hiszen a menedzserléthez menedzserfizetés is tartozik, és pénzen azért meg lehet dolgokat venni, ha te nem bírod már megcsinálni. De hogy csinálják az egyedülálló szülők évekig, akiket általában a pénz és a lelkes önkéntes segítők hada sem vet fel? Fogalmam sincs.

Apának két hónapja projektje van. Nekem is, csak a mi cégünk olyan, hogy mi főleg abból élünk, hogy projekt van, ezért ez a normál ügymenet, ami ezért ritkán torkollik abba, hogy este kilenc-tízig próbálsz valami sürgősfontosat megcsinálni. Náluk ritkán van projekt, és még ritkábban van menedzselve úgy, ahogy én azt gondolom, ezért a projekt az úgy néz ki, hogy második hónapja hétközben egyedül küzdök estig a kölkökkel (gyakran jóval fektetés után jön), hétvége meg változó, de leginkább megpróbáljuk behozni a hét során elmaradtakat, meg azért mégiscsak foglalkozni kellene a gyerkőkkel is, ugye. Más már aligha fér bele.

Máskor se fenékig tejfel, persze - nyáron  hétvégente vagyok velük egyedül, projekt nélkül is, de akkor legalább nem kell folyton időre odaérnem valahova. A daráló akkor durvul el, ha minden perced ketrecbe van szorítva. A fejemben végtelenített projekttámogató szoftver fut, pirosan villogó határidős figyelmeztetésekkel, pirosból jó esetben zöldre váltó kockákkal, tovább nem látok, mint a táblázat következő kockája, a következő félóra, a következő fél nap.

Lilacsiga már értekezett a fáradtságról, nem az a fő bajom, bár ha kevésbé lennék Önző Tehén (poszt folyamatban), akkor lehetne az is.  De vén fejjel, és soha nem létező maximalizmussal már elég jól el tudom választani a valóban sürgőset a szimplán idegesítőtől, a muszájt a „hasznos volna” kategóriától, a Kicsi pedig arra tanított meg , hogy ha én elkezdek idegesen toporzékolni és tombolni, akkor már csak puszta szolidaritásból rákezd ő is, akkor pedig kő kövön nem marad.

A darálónak pont ebben a kegyetlen fontossági-sorrend mechanizmusban van a lényege. Vannak a MUSZÁJ és a SÜRGŐS (illetve: NEM HALASZTHATÓ) dolgok, és ezek nagyjából kitöltik a rendelkezésemre álló idősávot, maradéktalanul, sőt, kb száztíz százalékon. Nincs lazítás, nincs kreativitás, illetve ha az ember becsempészi valahová, akkor máshol kegyetlenül megfizeti az árát. Ahogy Haraszti Miklós írta a Darabbérben: a gép kiszolgálásában az a leghatékonyabb módszer, ha magad is géppé válsz, egyetlen felesleges mozdulat vagy gondolat nélkül, mindig a következő fél órára, két órára koncentrálva, mint az elektronikai gyárakban látott könyörtelen automaták.

Reggel ha nincs kikészítve a ruha, akkor a kotorászással máris időt veszítesz, hát ez a katonás rend valódi értelme, nem a csicskáztatás. Ha nincs előző este összerakva a kaja, piszkos a cipő, a tálban hever a tegnapi macskaszar, akkor lehet hogy aznap este csinálhatsz valami mást, vagy alhatsz húsz perccel korábban, másnap viszont a puszta látvány tépi az idegeidet, márpedig BE KELL érni az iskolába, munkahelyre, bölcsődébe, mivel VISSZA KELL érni időre. A tömegközlekedési projekt rég elbukott, hiába a kismama-bérlet, a megnövelt közlekedési időt csak a munkaidőmből tudnám elvenni, csakhogy így is hatórás vagyok, és éppenhogy odaérek meg vissza. Reggel előre meghatározott forgatókönyv és ütemterv szerint kell haladni, semmi waldorfos  hogy-aludtál-mondjunk-el-egy-verset, ha csak nem akarsz fél hatkor kelni. Ha hagyom aludni tovább a Kicsit, akkor mindennek sarkos rendben kell várnia az ébredését, és így is bele kell kalkulálni, hogy katonásan felöltözni ő minden két hónapban egyszer képes, ha siettetem és robbanok, akkor robban ő is, ami csak további késést okoz. Fel kell tehát vernem, és az ő nem-hatékonyságát a magam extra hatékonyságával pótolni. Bármi légyen is az.

Mivel egyedül vagyok, nem passzolhatom a vásárlást, ha nem reggel akarok tűnődni, mit eszünk reggelire és én mit eszem ebédre.  Ha jó a forgalom (hála a drága benzinnek és a kátyúknak)akkor akár tíz-tizenöt percem is lehet bevásárolni: ha már a gyerekek is velem vannak, akkor ez legalább félóra, plusz a potenciális nyígás.  Otthon nincs lazítás, haladéktalanul elő kell venni a másnapi könyveket, füzeteket, vacsorát és másnapi ebédet indítani, muszájfeladatokat lepörgetni (mint a Nagy ebédbefizetése a netbankon, virágot locsolni, macskát megetetni) közben anya, szomjas vagyok, pisilni kell, hol a katicás könyv, a Vízipók-csodapók, a kirakóból a piros kártya. Orrot törlök, bilit öntök ki, rántást kavarok, egyetlen perc megingás -FB-olvasás, BA-komment vagy chat - és a rántás odaég, valaki felrúgja a tele bilit, lerántja az asztalterítőt, kidob a netbank a rendszerből, a Nagy pedig nyelvtanfüzetet pakol olvasásórára, kitört hegyű ceruzák garmadával körítve. Homok kerül a gépezetbe, csikorogva köpi a letört fogaskerekek végeit

Miközben mindenért én vagyok a felelős, és mindent nekem kell elérni, nincs az, hogy kavard meg a főzeléket, amíg én biliztetek. Nincs egymást erősítő felnőtt-együttműködés, amikor mindketten és nyomatékosan mondjuk, hogy MOST mars a fürdőkádba, MOST vacsorázunk és MOST kapcsold azt ki. Csak én vagyok, változó intenzitással és türelmi szinttel – bár az igaz, ha a türelem is a MUSZÁJ kategóriába kerül (mivel nincs olyan, hogy „énmárnembírokezzelagyerekkelcsináljvalamithogyfelvegyeasapkáját”)  akkor muszáj és kész.  Akkor még türelmes is vagyok, az nem ér, ha belül ordítani tudnék és toporzékolni.

Hetek óta nincs elintézve valami körmömre égő banki átstrukturálás. Lassan jetiszőröket növesztek a lábamon (éljenek a 70 denes harisnyák), eltört a törülközőtartó, de nincs mikor bemenni a boltba, ami előtt naponta suhanok el kocsival (bútorboltba eljutni, gyerekszobát tervezni eddig se volt kapacitás sajna) a zuhanyfülke alja csendesen rohad, mert sosincs idő kisúrolni rendesen, viszont döbbenten látom, hogy lehet 12 perc alatt komplett bevásárlást lezavarni, 1 perc alatt megenni a reggelit, vécézés alatt hivatalos sms-t küldeni, autóban németleckét hallgatni, mert máskor úgyse.

Megesz a daráló, ha nem dolgoznék, vagy gyárban dolgoznék, ami hasonló beosztást és gondolattalan automatizmusokat igényel, nyilván az összes szürkeállományom hetek alatt cserélődne egy tengeri uborka belsejére. Az élet egyre jobban hasonlít egy reptér menetrendjére, ha valahol pár perc csúszás van, akkor nehezen elkerülhető a csattanás. Közben hála az égnek, hogy senki se beteg, nincs fedésben a két szülői értekezlet, hogy azért mégiscsak van nagymama, amikor félévi értekezlet miatt a gyereket kiszórják fél egykor a suliból, és tényleg, fogalmam sincs, egyedülálló szülők segítség és pénzhegyek nélkül, áruljátok el, hogy csináljátok évekig.

Mert a hatékonyságom ugyan megnőtt muszájból, de sok köszönet nincs benne. A kreativitásom pedig kb. napi tíz percre korlátozódik, amikor felolvasom a Mary Poppins  következő fejezetét, vagy kitalálom, mi legyen vacsorára.

Most megírtam ezt a posztot, meg is van az ára: 6 perc késésben vagyok. Drukkoljatok, hogy üres legyen a Hungária körút hazafelé.

Hajnalontan árnyas zöld erdőkről ábrándozom, ahol, mint a Kisvakond-mesében, egyetlen óra se zavarja a valódi ritmust, aztán felriadok, csesszus, mínusz tíz percem van felöltözni.

Vakmacska