Az én történetem, mondjuk így, nem lesz túl izgalmas. Mondhatni egy szokványos szülés volt, nekem mégis felejthetetlen, mert az első volt.

Nem tervezett baba volt. Csak, hogy ne értsen senki félre, 2011. január 9.-én ismertem meg a párom, július végén észleltem, hogy valami nem oké velem, hát persze, hogy terhes voltam és október 29.-én összeházasodtunk. Erre kedves férjem – mert innentől emlegessük csak így őt – mindig azt szokta mondani, hogy tervezett volt, csak nem mostanra, de ennek így kellett lennie. Mert ő már az első randin tudta, hogy el akar venni és gyereket is akar tőlem, csak az időbeosztásban ő későbbre tette volna.

No de! 2012. március 10-re voltam hivatalosan kiírva, amire én végig azt mondtam, hogy az lehetetlen. Szerintem itt előbb lesz gyerek. A védőnő is március elejére számolta, már az első alkalommal is. Hát annyira március elejére sikeredett, hogy elsején este fél nyolckor a vacsora és a Két pasi meg egy kicsi című sorozat közben, elkezdett szivárogni a magzatvíz. Először tényleg azt hittem, hogy bepisiltem. Felpattantam, ki a vécére. Persze a férjem is felpattant és meg is állt ijedtében. A nappaliból kérdezte, hogy mizu!? Erre nem tudtam mit mondani, mert éppen hogy csak vizes lett a bugyim, ezért visszaültem enni.

Pár perc múlva ismét „becsurgott”. Na akkor már tudtam, hogy ez bizony az. Járt az agyam, hogy mit is írnak a könyvek, felhívjam e anyukámat. Könyv elő, anyut tárcsáz. A könyvekben ugyebár az van, hogy ha el is kezd szivárogni a magzatvíz, nem kell megijedni, ha nincsenek 5 perces fájások maradjunk a seggünkön. Nekem nem fájt semmim. Csak folyt a víz, hol kicsit több, hol kevesebb. Anyum azt tanácsolta, hogy várjak egy órát és menjek be a kórházba. Gondoltam jó, de minél kevesebbet kelljen ott lennem, hát várok a fájásokig. Természetesen már indult a riadólánc anyumtól és hívott az öcsém, hogy mizu, és akkor most szülünk, vagy akkor most mi van, és mi lenne, ha átjönnének a barátnőjével. Mondtam, jöjjenek, engem nem zavar, csak ne lépjenek bele a magzatvízbe, mert ha széthordjuk a lakásban, már nem lesz időm feltakarítani. Így hát már négyen ültünk a 4. emeleti nappaliban beszélgetve, fájásokat lesve.

Lehet, hogy most mindenki azt mondja, nem vagyok normális, de fél 12-kor éreztem úgy, hogy most már menni kellene. Így indultunk el 4-en 2 autóval a kórházba. Kis városban élünk, szóval sehol senki az utcán, meg amúgy is 3 percre lakunk kocsival a szülészettől.  Ami még meglepőbb volt, hogy a szülészet is elsőre kihaltnak tűnt. Ott jó estéztem vagy negyed órát, mire kijött az éjszakás nővér, akivel közöltem, hogy miért jöttem. Annyit mondott, ott a szülészet, oda menjek. De hogy kopogjak, vagy szül valaki, vagy más egyéb tudnivaló, arról semmi infót nem kaptam.

Na, odaléptem az ajtóhoz, pont kijött egy doki. Mondom neki, hogy elfolyt a magzatvíz, jó helyen járok? Erre ő, hogy mikor folyt el a víz? Mondom 4 órával ezelőtt. Miért nem akkor jöttem? Majdnem mondtam neki, hogy mert, most értem rá. Menjek be, felveszik az adatokat. Bementem, kikérdeztek, bébit ellenőriztek. Öltözzek át stb. Rajtam kívül senki nem jött szülni, így egyedül feküdtem a „vajúdóba”, ahol NST-t csináltak, és közben néztem a tévét. Szegény férjemék meg odakint, semmit sem tudva vártak, hogy akkor most mi a szösz van. Volt vagy hajnali egy, mire mondták menjek, köszönjek el és szóljak, hogy reggel 8-ra jöhet az illetékes, aki lelki támaszt nyújt majd a szülőszobán.

Visszamentem, lefeküdtem. Jöttem, egy néni mondta, próbáljak aludni, mert nehéz napom lesz. Oh, hát persze. Fél 2-kor úgy elkezdődtek a fájások, ahogy illik. Lehet tippelni aludtam-e.  Mivel egyedül voltam, nem zavartam senkit, így sétáltam, ültem, guggoltam, feküdtem, nyöszörögtem. Valahogy 5 óra lett és jött a szülésznő, hogy előkészít. Gondoltam magamban, azzal se fog sok idő eltelni, a borotválkozás már otthon megvolt. Maradt a beöntés, wc, és a zuhany. Az az édes zuhany. (Akkor döntöttem el, ha még egyszer önszántamból idejövök, akkor kádban szeretném tölteni a vajúdásra és szülésre szánt időt. ) Aztán műszakváltás volt és mire kijöttem a zuhany alól már másik két szülésznő kérdezte, hogy nem akarok-e az alternatívban szülni? Nekem akkor már édes mindegy volt, hova megyünk, csak menjünk. Úgy vártam a 8 órát, mint a messiást.

Csak jöjjön már anyum, ( mert ő jött be velem ), csak kezdjük már el. Az, hogy bekapcsolták nekem a rádiót, nem sokat lendített az eseményeken. Minden dalt lement vagy kétszer, és a második híradó végére végre ott volt anyu, aki ezt már 3-szor végig csinálta, és elhittem, amikor azt mondja, tudja, hogy milyen is ez. 9 körül bejött a szülésznő. Közölte, hogy alig 3 ujjnyi a tágulás, és amúgy is ezek nem is rendes fájások, csak mint a menstruációs görcsök, biztos alacsony a fájdalomtűrő küszöböm. Gondoltam megkérem, cseréljünk, de akkor jött az ügyeletes orvos, akit anyu ismert így egyből kaptam kéjgázt és egy nospa ínyekciót.

Oh, a kéjgáz!!! Na az egy nagyon jó cucc. Már csak azt hallottam, hogy a szülésznő annyit mond, délután egyre lesz csak baba. Igen, persze, ahogy ő elképzelte. Bár nem nagyon érdekelt, mert a gázzal kibírtam volna másnap egyig is, meg nagyon álmos voltam. Ám de 10kor, úgy éreztem nyomnom kell. Mire mindenki összeszaladt, hogy most akkor nyomok?! Gyorsan felpolcoltak, itt fogjam meg, feljebb emeljem, oda nyomjak, nem kell kiabálni csak nyomni, na itt majdnem megint felajánlottam a cserelehetőséget. Törekedtek a gátvédelemre kérés nélkül is, de sajnos nem jött össze. Kicsit ugyan, de vágtak.

Aztán a doki rásegített, megnyomta a hasam, feleslegesen, de engem már az sem érdekelt. És akkor, 10 óra 11 perckor megszületett a lányom. Amikor feltartották csak annyit mondtam, kicsi én! Sírt jó hangosan, megvolt mindene. Március 2.-án, 3350 grammal és 54 cmr-rel ott volt ő, a tervezetlen tervezett. Akit apukája és senki más sem, a látogatási tilalom miatt nem látogathatott meg (még jó hogy már minden telefonnal lehet fényképezni), aki 19 órásan besárgult és elvittek mellőlem a kékbe, akit az ott töltött 5 napban szinte csak etetni hoztak és csak az utolsón voltunk együtt. És aki azóta 5 hónapos, és még mindig tiszta anyja! J

Számomra sincs benne ugyan a top 5-ös élmény listában, de szerencsésnek mondom magam,és aki esetleg fél a szüléstől, most láthatja, hogy nem mindig olyan rossz, mint amilyennek látszik.

Bigu