Másfél év sikertelen babaprojekt után összeszedtem magam, és döntöttem. Kivizsgálás! Páromnak is! Ő nem lelkesedett annyira, de beleegyezett. Neki persze egyszerűbb volt, egy vizsgálat, cucc lead, majd eredmény. Én hormonsor vérvételre kaptam beutalót. Vártam a piros napot, hogy elkezdődjön a ciklusom. De nem jött. Helyette jött barnázás, 1,2,3, nap. Gyanús lett. Aggódva hívtam az orvost, hogy mi legyen. Az asszisztens kérte, hogy hívjam vissza húsz perc múlva. Hazaértem. Teszt, csak a terhesség kizárása céljából. Padlót fogtam, azon bizony két csík lett.
Idegesen telefonáltam. Mi van most? Valószínű korai vetélés – volt a telefonos diagnózis. Egy hét múlva látni akart ultrahangon. Sokkolódtam. És kétségbeestem. Pozitív teszt. Barnázás. És már terhestüneteim is voltak. Millió gondolat cikázott a fejemben. Miért pont most? Miért így? Mi lesz most VELE? Végre ultrahang. Sokáig nézte a doki, de semmi. Méhnyálkahártya: 14,1 mm. Nagyon-nagyon korai terhesség. Nem nyugtatott meg igazán. Rákérdeztem a barnázásra. Előfordul. Vegyes érzésekkel és letörve távoztam. Mit mondok a páromnak? Van és mégsincs? Vagy csak sejthető? Még egy hét bizonytalanság. Próbáltam a munkába temetkezni, de alig vártam, hogy elteljen a hét. A következő időpont nov. 3. volt.
Október 31-én kezdődött. Barnáztam. Kicsit, de kitartóan. Aggódtam, így ügyeletre mentünk. „Előfordul” – mondta az ügyeletes doki. Ne aggódjak, csak pozitívan. Azt mondta, keddnél hamarabb ne jöjjek vissza. Hát másnap megint az ügyeleten kötöttem ki. Már véreztem is. Szerencsére bent volt az orvosom. Valószínű, vetélés – állapította meg az ultrahangon. Mint akit leforráztak. Annyit mondott még, hogy lehet, hogy megmarad. Csütörtökre hívott vissza, hogy kiderüljön, fejlődik-e a petezsák. Hosszú napoknak néztem (néztünk) elébe. A vérzés pedig nem múlt. Erősödött, de az orvos utasításait követtem, addig nem megyek vissza, míg nem lesz erősebb a menstruációnál, és nem görcsölök jobban.
Kedden felébredtem, első utam a vécé volt. Éreztem, hogy valami nem stimmel. Nagyon nem stimmel. A betét már nem volt elég. Folyt belőlem a sötétpiros vér. Csak álltam, és nem tudtam, mi van most. Vagyis tudni véltem, csak leblokkoltam. Átöltöztem. Mosdás, majd összeszedtem magam, és elvittem a nagyfiút az iskolába. Vettem parkolószelvényt, majd reggeliztem.
Azon agyaltam, hova menjek először: a háziorvoshoz vagy a klinikára? A klinikára mentem. Ekkor már nem éreztem jól magam. Görcsölt, fájt mindenem. És véreztem. A doki mindjárt jön, mondták. Két órát vártam rá. Megint ultrahang, de már úgy folyt belőlem minden. Délután műtét. Ne menjek sehova. Megírja a papírt, aztán jelentkezzek a betegfelvételin. Összeomlottam. De hisz én csak vizsgálatra jöttem! Én ezt nem akarom! A Kicsikénk! Mi van Vele? Már nincs velünk? Tudom, nem is láttuk még. De ennyi volt?
Lehangoltan válaszoltam a kérdéseikre. Az osztály (terhespatológia) előtt felhívtam a páromat kétségbeesetten. Műteni fognak. Nincs remény már. Nem tudott megnyugtatni. Igazán senki nem tudott. Magamba roskadva foglaltam el az ágyam a kórteremben. Vártam a sorom. Ürességet éreztem, és azt, hogy nem akarok több gyereket. Elég az egy szem egészséges. És féltem nagyon. Egyedül voltam, nem tudtam, mi hogy zajlik. Az idegeim pattanásig feszültek. Csak legyek végre túl rajta!
Eljött az idő. Műtő, kérdések, altatás. Agy kikapcs. Az ágyban ébredtem. Rettentő nyugalommal. Pislogtam párat, de elég kómás voltam. Visszacsuktam a szemem. Még aludni akartam. Aztán előkerestem a telefonom, és közöltem szeretteimmel, hogy túl vagyok rajta. És most keresem a miért-et. Miért pont velem, velünk történt ez meg? Hisz annyira vágytunk rá! A mi kicsikénkre. Hogyan tovább? Lesz még felhőtlen örömünk a gyerekvállalás?
Audreyh
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
