Az én családom nagy és bonyolult. Sokat vagyunk boldogok és boldogtalanok ezzel kapcsolatban, annyi mindenféle családi érzésünk van, ami valószínűleg már ódivatúnak számít. A legegyszerűbb családi hétvége után is mindennapos, hogy napokig megy a levelezés és telefonálgatás a felmerült kibogozhatatlan konfliktusokkal és játszmákkal kapcsolatban. Valahol bizonyára megejtően bájos, hogy egy meglehetősen elidegenedett világban erre ennyi energiát fordítunk, és leginkább az, hogy folyamatosan, igaziból és nagy erőkkel kommunikálunk egymással. Láttam más családokat, ahol a mi 10-15 szereplőnk átlagos egyhavi mennyiségének megfelelő sérelemhalmaz már örök hallgatást, különalvást, utcánnemköszönést és kívülálló számára érthetetlen, furcsa veszekedéseket produkált mondjuk a vajjal vagy a biciklikerékkel kapcsolatban, olyan emberek előadásában, akik 20 éve nem dugtak egymással, és halálos ellenségnek tekintették a rokonaikat.

Nálunk más a helyzet. Vegyünk egy fiktív, de ránk rendkívül jellemző szituációt! ’A’ súlyos beteg lesz, de csodával határos módon nem hal bele, hanem kb 70%-ban felépül. ’B’ fülig szerelmes ’A’-ba, ugyanakkor megszokta, hogy ’A’ évtizedek óta kiszolgálja, tehát egyszerre óvja, félti és szidalmazza az otthon botladozó ’A’-t. ’C’ nagyon sokat segít nekik, akárcsak testvére, ’D’, de miközben minden megtesznek ’A’ érdekében, a két testvér nap mint nap rettenetesen összekap egymással azon, hogy ezt milyen formában tegyék. Ugyanekkor az egyik testvért nagy veszteség éri, ami miatt a másikkal az összeveszések mellett mindennap lefolytatnak egy-egy szeretetteljes, egymásból erőt merítő beszélgetést is. ’A’ és ’B’ el is várja a sok segítséget, és hálásak is érte, ugyanakkor halálosan idegesíti őket a segítő gesztusok mintegy fele. Közben akad még úgy 10 családtag, akik mind erejük és vérmérsékletük szerint segítenek, beleszólnak mindenféle döntésekbe, szenvedélyesen támogatják egymást, és kétnaponta összekapnak mindenféle apróságokon.

Ebből az egész kedves, gyarló, tragikus, vígjátéki és szeretettel-önzéssel teli katyvaszból mindig kiemelkedik 1-2 olyan családtag, akik mindenki közül a legfigyelmesebbek, akikre a legjobban lehet számítani, és akik a szövevényes családi opera minden szálát igyekeznek óvón kézben tartani, akik annyira segítőkészek, hogy ez már a saját életük rovására megy.

Én természetesen nem tartozom e családtagok közé. Részt veszek a dolgokban, de nem viszem túlzásba. Nevezhetünk engem önzőnek, érzéketlennek vagy eltávolodottnak, nem sértődöm meg. Valahogy én mindig olyan voltam, hogy viszonylag derűsen és gyarapodva, de nap mint nap nyakig ültem valamiféle szarban. Társul is épp ilyen embert választottam. Az elmúlt pár napom például – nem voltak átlagos napok, de éppenséggel nagyon kirívóak sem –a következőképpen alakult:

Bekrepált az egyik számítógép, de valahogy életre keltettem. Még aznap a kadét fosósbetegségbe esett, de egy kellemetlen fél nap után már egész jól érezte magát. Egy nap múlva tönkrement a másik számítógép. Sok volt a munka, így kölcsönkértem egy harmadikat a kisebbik húgomtól, aki jelentős összegű pénzzel is megfejelte a segítséget, mivel néhány ostoba tranzakció és késésében levő kifizetés miatt pár napra szinte gimnazista jellegű felelőtlen pénzhiányba keveredtünk. A kölcsöngépen folytattam a munkát, pihenésképpen az egyes számút javítgattam. Közben a hajósinasnak kijött az asztmája, és adogattuk neki a megfelelő szereket, amik valamelyest hatottak is, mégis nyugtalanító maradt a dolog, és egyik éjjel már igen nehezen lélegzett, úgyhogy (nem először) bevittük a kórházba. Molly bent is maradt vele, a kiscsaj annyira nagylány akart lenni, hogy még akkor se sírt, mikor branült (így hívják?) ültettek a kezébe. Hajnalban hazamentem a hajósinassal, beestünk az ágyba, és aludtunk pár órát. Másnap Molly is meg én is rosszul lettünk, feljött vidékről az anyám, és átvette a hajósinas kórházi őrzését, én a kocsiban haldokolva hazavittem Mollyt. Érdekes módon a szobaszomszédjuk is kezdett rosszul lenni, és állította, hogy a lányától kapta el, aki bent se volt, így eltöprenghettünk, ki kinek adta át a betegséget.

– Talán gyenge az immunrendszeretek. Mindig betegek vagytok. Legyetek többet a szabadban – mondta a Márki, aki egy kisebb meghűlés esetén is napokra elvonult a világtól, és már kétszer is kihívta magához éjjel az ügyeletet, mert túl erős teát főzött, és megfájdult a hasa.*

– Nagyon sajnállak titeket, nekem 39 fokos lázam van – hörögte Medic a telefonba.

– Ki kéne vizsgáltatnotok magatokat, mi az ilyen gyerekvírusokat sose kaptuk el ilyen durván – mondta az anyám és a nevelőapám. – Én amúgy se kapok már el semmit óvónőként, immunis vagyok minden ilyenre – tette még hozzá az anyám.

Otthon hevertünk egy fél napot Mollyval.

- Kellemetlen, de lassan elmondhatom, hogy nem tudom, hova lennék az anyósom nélkül – morfondírozott Molly. Közben igyekeztünk ezt-azt elintézni, habár egy kisebb vérhas és egy súlyos influenza izgalmas tüneteit produkáltuk, a kadét pedig makkegészségesen szaladgált körülöttünk. A végtagfájdalmak és hányinger jót tett az informatikai képességeimnek, mert valamelyest rendbe hoztam az egyik számítógépet. Ezután elmentünk a kórházba az anyámért, aki időközben teljesen rosszul lett, meg a hajósinasért, aki virágos hangulatban volt, és az ikeás cicájával táncolt a kórteremben.   

– Ez valami nagyon durva, kérek vizet, hívjuk fel az orvosomat – mondta az anyám, akiben, hozzám hasonlóan, egy vietnami veterán hűvös keménysége keveredett egy operaházi tragika drámai fájdalomáriáival.

- Nagyon rosszul lehet, mert többször is teljesen csendben van – mondtam Mollynak kicsit tiszteletlenül.

- Bocs, hogy most itt döglök – nyögte az anyám.

- Ugyan, örömmel ápolunk, megmentettél minket. Most két hétig nem szólok be neked, ígérem – fogadkoztam meghatottan.

Közben nálam a vérhasos influenza szaggató fejfájássá enyhült, bevásároltam, elkezdtem az első fordításokat, és elvittem a szerelőhöz az egyik gépet. Molly meg a kadét befejezték a rendrakást és takarítást, amit az anyám még a haldoklása előtt elkezdett. Két nappal azután, hogy a hajósinast kórházba vittük, kezdett szinte idilli nyugalom honolni a lakásban. (Ez azt jelentette, hogy a gyerekek játszottak és tévét néztek, Molly megitta az első kávét és teregetett, én fordítottam, közben elmosogattam, és néha vittünk az anyámnak egy kis vizet vagy borogatást.)

Elégedetten ültem vissza a géphez. Az e heti vihar elcsitult, ismét jó irányban szeljük az óceánt. Keményen küzdöttünk, a gyerekek is, az anyám is, és mi is Mollyval.

 Megnyitottam a levelezésemet, és láttam, hogy a legrendesebb családtag, aki mindig igyekezett kibékíteni a különféle legendás ellentéteket, leírta, hogy éppen ki és mi miatt van kiakadva. Hirtelen arra gondoltam, vajon melyikünk boldogabb, én, az önzősködő lúzer, vagy ő, a mások segítésében megfáradt család-összetartó. A pár napos izgulás, asztma, gyerekféltés, a sok órányi dugókban hányingerrel kornyadozás, a lótás-futás után után most úgy láttam nagy család játszmáit, mint a szörny-agyonütős játékautomatát, hogy valamelyik lyukból mindig előugrik egy újabb, akárhányat csapsz le a kis kalapáccsal. Valaki mindig dühös. Valaki mindig elégedetlen. Tulajdonképpen mindig olyan fontos ez? Az elmúlt két-három nap fényében a jószándékú híradás arról, hogy a nagy családban ki miért mérges, és kiért milyen módon aggódunk, annyit jelentett nekem, mint a hétévesek gazdálkodj okosan játéka, mint egy tanzániai focimeccs állása, semmilyen relevanciával vagy súllyal nem bírt a lelkemben. A lelkiismeretem annyit diktált, hogy gondoskodjam az anyámról, aki segített, hogy váltsak udvarias telefont a nagyszüleimmel és másokkal, de ennél többet nem. A lakásban dolgozó-játszó-lábadozó embereken kívül senki lelki élete nem tudott meghatni ebben a pillanatban. Milyen szerencsés vagyok, gondoltam hirtelen. Meg kell mondanom a mindig segítőkész családtagnak néhány dolgot: „Csinálj még egy gyereket, vagy vállalj még valami nehéz munkát! Te még nem törtél meg, ez a probléma. Addig kínozd magad, amíg végül be nem dobod a gyeplőt a lovak közé, amíg feladod, és már nem akarsz kontrollálni és figyelembe venni mindent, csak túlélni a következő napot, és paradox módon, miután gondoskodtál róla, hogy derékig helyett örökké a nyakadig érjen a szar, az életed sokkal egyszerűbbé és talán derűsebbé válik. Képzelj el egy olyan világot, amiben leszarhatod, hogy mit fog gondolni a gyereked, ha te már nem leszel, hogy mit érezhet a nagymamád, hogy kinek miért van rossz érzése, hogy mi lesz a bálnákkal meg hogy hogyan pótolják az esetleges kieső munkádat a munkahelyeden! Nem lenne csodálatos? Én már ott vagyok! Ma reggel ittam egy kávét, aztán bejöttem dolgozni, és ez az egyszerű, hétköznapi dolog, minden hirtelen bajtól mentesen, teljesen boldoggá tett. Gyere te is Nyakigszar-földre!”

Őrjöngő Farkas

*A márki állítja, hogy nem a tea volt a kiváltó ok, de ismerjük...