Lombiknaplónk mai részében párja kivizsgálása után Virgili veti magát alá méhtükrözésnek és petevezető átjárhatósági vizsgálatnak, ami nem is olyan vészes, mint ahogy gondolná az ember.

Csak ne olvasgatna az eljárásról előtte a neten.

Lombikra készülve fontos a lehető legtöbb kockázat kizárása. Hormonvizsgálatok, vérkép, genetika – nem gáz. Méhtükrözés és petevezető átjárhatósági vizsgálat. Szörnyen hangzik, főleg ha sokszor egymás után elmondjuk magunkban. Esetleg hangosan. De a legrosszabb, ha az ember utánaolvas a neten. Egyértelműen állíthatom, hogy ebben a helyzetben ez a lehető legeslegeslegrosszabb húzás, amit tehetünk. Merthogy akkor oda az édes, ártatlan tudatlanság. A legjobb bátorítás, amit kaptam, az az volt, hogy ’nyugi, te úgy is aludni fogsz’. Ha belegondolunk, akkor ez végül is igaz, aggódjanak az orvosok, én meg majd alszom egy jót!

Szerencsére nem kellett a műtét előtti nap benn aludnom a kórházban, elég volt a napján korán reggel, hat körül bemenni. Kaptam egy vicces XXL-es hálóinget, meg egy kétágyas, üres szobát, plusz az utasítást, hogy vegyek betadine-os zuhanyt, majd magamra hagytak. És hiába képzeltem el magam tetőtől taplig kellemes karibi-narancssárgán, a zuhanyzáshoz használt Betadine bizony nem fogja be a bőrt. A gyors zuhany után belebújtam a ropogós, steril illatú hálóingbe, és egy darabig az ágy szélén lóbáltam a lábam. Még fél hét sem volt, és a műtét csak kilencre volt kiírva. Nem volt nálam se újság, se könyv, se telefon. Direkt szóltak, hogy még véletlenül se vigyek semmilyen értéket a szobába, mert még lába kél. Ghostman kinn szobrozott a folyosón, az egynapos műtétek osztályán nincsen látogatás. Öt pecbe telt meggyőznöm magam, hogy nem ciki kicsit leheveredni, végül is ez egy betegágy, én meg mint beteg vagyok benn, szóval rászundikáltam kicsit a rám váró megpróbáltatásokra. Korán keltem, na.

Nem telt el fél óra, szobatársat kaptam egy velem egyidős, mosolygós lány személyében, akit endometriózis miatt kellett sürgősen műteni. Juhéj, már nem fogok unatkozni, biztathatjuk egymást, gondoltam. De Kata (nevezzük így) rövid úton közölte, hogy tőle még soha életében nem vettek vért ájulás nélkül. Be kellett látnom, hogy nem fogjuk egymást megnyugtatni, maximum beparáztatni. Főleg, hogy egyikünk sem tudta pontosan, hogyan fog történni a műtét. Reméltük, hogy nem fognak vágni, de biztosat nem tudtunk. Maradt hát a para.

Amire persze már nem volt időnk, mert jött a nővérke, kezében a branüllel. Én voltam az első kiválasztott. Nagyon türelmesen elmagyarázta, hogy mi a manó ez, és hogy kicsit jobban fáj, mint a vérvételnél használt tű. De nem volt vészes. Vagy csak már hozzászoktam a bökdöséshez. Következett egy fél liter folyadék, infúzió formájában. Naná, hogy tudni szerettem volna, hogy ez miért? A nővérke azt mondta, hogy mint minden műtétnél, itt is fennáll a vérzés veszélye, így készítik fel a szervezetet a vérveszteségre. Lehet, hogy mégsem akartam volna tudni? Utána jött a ’bátorító’, ami egy kis kábító injekció. Tartottam a kezem a friss branülömmel, de a nővérke intett, hogy á-á, fenékbe. Elszörnyedve látta, hogy bugyi van rajtam, mire Kata is bevallotta, hogy csalt ő is, és bugyiban van! Kedves nővérkénk közölte, hogy márpedig itt csak egyvalakin lehet bugyi, és az ő, tehát bugyikat le, csajok!

A bátorító injekciótól elvieg el kellett volna bódulni, de mi Katával a nővérkék többszöri felszólítása ellenére is beszélgettünk és ébren maradtam. És akkor eljött az idő: jött értem a műtősfiú a tolható ággyal, és ’ma én leszek a mentora’ felkiáltással felsegített a járműre. Egyébként nem volt egyszerű feltornázni magamat, lehet, hogy már az injekció hatott az izmaimra. Kaptam szép zöld csizmát a lábamra (’nagy a hó a műtőben’), a mentorom a műtőágyra tett, ami olyan volt, mint egy nőgyógyászati vizsgálószék. Két lábamat lekötözte, meg a jobb karomat is, és jött az altatódoki. Mondta, hogy ’jéé de máshogy néz ki ma mint tegnap’, ja, gondoltam, mert akkor nem voltam kiterítve-kikötözve, zöld csizmában, zöld kalapban... mielőtt végiggondolhattam ezt a cifrának tervezett mondatot, már sunyi módon lecsapott rám a maszkkal. Valamiért kényszert éreztem arra, hogy minél tovább ébren maradjak, de mint sejthető volt, rendesen alulmaradtam. Következő kép, amire emlékszem, az az volt, hogy a műtőben sírok, ébredés után. Nem tudtam megmondani miért, biztos megijedtem, hogy hol vagyok.

A műtét után az őrzőbe vittek engem, Katát, meg még egy asszonyt. Itt még szigorúbb volt a látogatási tilalom, de egy-két hozzátartozót beengedtek öt percre. Én nagyon nem emlékszem rá, hogy Ghostman és édesapám benn voltak, de tudom, hogy ott voltak, és a bátorító puszikra is emlékszem. A harmadik asszonyhoz tízpercenként jöttek a rokonyok csapatostól. Az egyik rokonyasszonyság fennhangon szidta a frissen műtöttet: ’miér nem kötteted mán el magadat Gizi te, köll ez neked minden alkalommal, te?!’ Jobbnak láttam, ha visszaalszom.

Az orvosom is többször járt nálam az őrzőben, cseppenként adagolta az információt. Minden rendben, pihenj. Fél óra alvás. Minden okés, csak volt egy kis összenövés, megszüntettük, nem komoly. Egy óra alvás. Nem volt semmi komoly, egy kis összenövés, meg kicsi kis gyulladás. Két óra alvás. Aztán nem jött többet aznap, a nővér keltett legközelebb (’ébredjen kedveském, annyit alszik már, hogy kialussza a borjút a tehénből!’). Végre lábra állhattam és áttoltak a kórterembe.

Az előzetes tervvel ellentétben benn kellett töltenem az éjszakát. A fájdalomküszöböm végtelenül alacsony, annyira, hogy egy fazongyanta alkalmával a kozmetikusom több kilót fogy, mert felér egy komolyabb edzéssel, hogy lefogjon, de a műtét utáni fájdalom még nekem is elviselhető volt. Kicsit nehéz és lassú volt felkelni az ágyról és lefeküdni (értsd úgy mozogtam, mint a saját öreganyám), de ez feleannyira sem érdekelt, mint a régóta várva várt gofri, amit Ghostman hozott nekem. Az esti műszakos nővérkék elnézőbbek voltak, és benn lehetett nálam két órát, majd egyedül maradtam, totál kipihenve és kialudva. Elképzelni sem tudtam, hogyan fogok aludni éjszaka.

Egyik előnye ennek a műtétnek, amit fel tudok sorolni, az az, hogy most már tudom, hogyan érezheti magát egy vonalkóddal felcímkézett áru a polcon kuksolva egy magasraktárban leltár idején. Ugyanis egy hangos bipre ébredtem, amit villanásnyi piros fény kísért. A reggeli műszakját kezdő nővérke lázat mért, majd halálra vált tekintetemet kikerülve szó nélkül ment tovább a szobatársamat riogatni.

Reggel végre tiszta fejjel tudtam beszélni a dokimmal. Jól emlékeztem az összenövésre: a méhfal és a kismedence között volt egy kis szálas összenövés, és a kismedencében van gyulladás, amire kéthetes antibiotikum-kúrát írt elő. Plusz kicsi a méhem. Rögtön azt kérdeztem (éljen az optimizmus!), hogy és ha ikrek lesznek?! Azt mondta, bár meg tudná mondani, de majd meglátjuk... én csak pislogtam, mint miskolci kocsonyában a béka. Erre végképp nem számítottam. Ja és laparoszkóp volt, végre kiderült, két lyukkal.

A legrosszabb nem a varrat volt, a hasfájdalom, a nehézkes mozgás, hogy nem emelhettem, vagy hogy karácsony este hendikeppes voltam. Hanem a felfúvódott hasam. Akkora pocakom lett a műtét után, mint egy öt hónapos terhesnek. Ez a jelen helyzetben kifejezetten rosszul érintett. Tessék, te kis parasztlány, itt a korona, hordhatod egy hétig, de egy pillanatra se felejtsd el, hogy soha, de soha nem lehetsz te a királylány!

Virgili