A hét egyik jelentős eseménye a babakocsink elhalálozása volt. Két éve gyötörjük, tulajdonképpen nem is olyan nagy csoda, hogy kilehelte a lelkét. Sokan csodálkoznak, hogy a bő kétéves gyerekeim még babakocsiznak, sőt, terveim szerint még egy évig biztosan fognak. Pedig a magyarázat borzasztó egyszerű: a lakótelepen a gyaloglás a legegyszerűbb közlekedési mód, viszont elég komoly távolságokat kell megtenni. Az oviig már elsétálnak, a bölcsi már sok nekik (nekem egyedül, ha sietek, 15 perc).
A másik magyarázat pedig a héten markánsan megmutatkozott: az ikrek tökéletesen megbízhatatlanok. Legalábbis abból a szempontból, hogy éppen van-e kedvük gyalogolni, arra jönni, amerre én szeretném. Babakocsi hiányában autóval jártunk a bölcsibe, oviba. Igazi nehezített akadálynak bizonyult a feladat. A beöltöztetett kölkök bepakolása az autóba már felér egy konditermi edzéssel, főleg megfelelő együttműködés hiányában.
Ráadásul az ovitól kb. 100 méterre lehet parkolni. Ez a 100 méter igazi vesszőfutásnak bizonyult. Hol Dani nem akart normálisan jönni, hol Réka. Volt hiszti, magát üvöltve földhöz verő gyerek, ehhez természetesen nézőközönség, és kedves beszólások, lesajnáló pillantások. Nem szerettem.
Szerencsénkre sikerült viszonylag hamar új (na jó, kicsit használt) járgányt beszerezni. Külön öröm még (legalábbis nekem), hogy sikerült Peg Perego Aria Twint venni. Ez volt az álom-babakocsi, újszülöttként nem használható, ezért nem ilyet vettünk anno. Most megkaptam. A minik is örültek. Vigyorogva járták körbe, beleültek, tologatták a lakásban, láthatóan nagyon tetszik nekik.
A héten még egy fontos kérdésre választ kaptam: buszozni fogunk és gyalogolni, ha munkába állok. Nem tudunk később indulni (és később kelni), ha autózunk. A benzin viszont drága, a parkolás szintén. Marad a tömegközlekedés.
DrLucifer
