A héten egyszer voltam a bölcsiben. Csak én, és csak azért, hogy a térítési díjat befizessem. Daninak tüszős mandulagyulladása volt, jó magas lázzal, Réka meg köhögött, folyt az orra, így ő is itthon maradt. Szerdáig itthon voltam velük. Az ikrek betegebb fele nyűgös volt, álmos, és étvágytalan. Az egészségesebb pedig tüneményesen aranyos.

Betakargatta az alvó beteget, néha ellenőrizte, hogy van, és jelentett: „Danika még alszik”. Szóval anyáskodott. Két lázmérés közt jókat játszottunk, és azt is megértette, ha Danit éppen nem lehetett egyedül hagyni, mert „anya majad”. Szegény Dani nem sok vizet zavart, a láz miatt a napok nagy részét végigaludta, tejen kívül más tápanyag nemigen ment a pocakjába. Az éjszakák elég mozgalmasak voltak, sokat nyöszörgött, de azt is kibírtuk.

Csütörtökön már muszáj volt dolgoznom (vidéki ügyfélfogadás, kb. 20 embert vártam), így a párom vett ki két nap szabit. Mondtam neki, hogy nagy dolgokra ne készüljön, Dani jobbára csak fekszik, Réka meg jó kislány. Ez volt az a pont, ahol hatalmasat tévedtem. Duplán. Dani csütörtökön láztalanul ébredt, és úgy döntött, az egész heti rohangálást-borogatást most azonnal be kell pótolni. Réka meg szokás szerint hűségesen követte a bandavezért. Egy pillanatra sem lehetett őket magukra hagyni. Vagy borogattak (többek között virágföldet meg a bili tartalmát), vagy egymást tépték. Pénteken tetőzött a dolog: két pohár bánta a minik ténykedését.

A párom előtt viszont le a kalappal: még csak ki sem akadt különösebben, sőt, olyan is elhagyta a száját, hogy tulajdonképpen élvezte ezt a két napot, csak nagyon fárasztó volt. Én meg elgondolkodtam: a férjem ennyi ideig még nem volt hármasban/négyesben a gyerekekkel. Valahogy nem adódott ilyen helyzet. Pedig az első pillanattól részt vesz az ellátásukban. Amikor még ettek éjjel a minik, ő is kelt velem együtt, a fürdetést már az első hetekben „lenyúlta”, nem kap frászt a kakás pelenkáktól, és szükség esetén orrot is szív (bár azt nem szereti).

Nekem valahogy egyértelmű volt, hogy nagyon is kell a segítsége, elvégre pici babából kettő van, belőlem meg csak egy, és kezem is csak kettő van, bármennyire is szeretném, hogy több legyen. Az is világos volt (nekünk legalábbis), hogy ha dolgozni kezdek, akkor előfordulhat, hogy ő lesz a betegápoló. A kollégáink reakcióin viszont meglepődtem. Nagy részüknek ez egyáltalán nem volt ilyen természetes. Volt, aki meglehetősen furcsán nézett rám, amikor csütörtökön besétáltam a munkahelyemre. Hangosan ugyan nem mondták ki, de láttam az arcokon, hogy némi megdöbbenést keltettünk. Belátták ugyan, hogy teljesen logikus a megoldás, hogy így legalább mind a ketten tudtunk dolgozni, de a csodálkozás ott maradt.

Másnak is ilyen furcsa ez? Vagy én értettem félre valamit? Azóta sem tudom. Csak örülök annak, hogy ez is működik.

Drlucifer