Az első sokk akkor ért, mikor a rutin nőgyógyászati vizsgálaton besétált egy fél évfolyam a lábamhoz. Régebben azt gondoltam, hogy nem vagyok sem szégyellős, sem prűd, mégis szépen elpirultam – egészen addig voltam cékla, míg meg nem láttam pár hallgató fejét, akik még nálam is pirosabbak voltak. Az ambulancián történt vizsgálatok nagyban hozzájárultak, hogy ne a „csakis egy nőgyógyász láthat meztelenül, akinél már anyám is szült” elv legyen a sajátom, valamint hogy tudjam magam kívülről látni, azaz ne az érdekeljen, hogy festek, milyen érzés „elviselni” a vizsgálatot, hanem partnert lássak a dokiban, akivel közösen megoldunk egy feladványt/feladatot – ami nagyon jól jött a későbbi lombikos pályafutásom előtt/alatt. Akkor is változtatnom kellett a magamról alkotott képen, mikor egyértelmű lett, hogy sokkal időhatékonyabb, ha magamat szúrom. A vértől korábban sem féltem, ha mást szúrtak, az sem zavart – de hogy magamat, na neee. Aztán de. Viszont az igazi áttörést egyértelműen az anyaság hozta. Szép fokozatosan edződtem – vagy inkább fokozatosan sokkolódtam. Az első tornáztatás, szemmasszírozás, szemcseppentés; az első kúp, az első hűtőfürdő, vérvétel stb. után a szemtakarás már meg sem kottyan.

 

És általában minden orvosi vizsgálat után próbálok utánanézni a kapott eredménynek, de mostanra már ez is alábbhagyott: mikor most pénteken lelkesen magyarázta a szemész a tengelyeket, erősen úgy éreztem magam, mint a Némóban Pizsi a teknőcök áramlatúszásának magyarázatakor: értem, hogy akar valamit mondani, de gőzöm sincs, mit – és a lényeg számít csak: fél év múlva ugyanitt, addig nincs teendőm. Ezúttal nem olvastam utána semmit, és nem kérdeztem netszemészt sem.

 

De mégis minden egyes alkalommal, mikor gyógyszert adagolok, orvosnál vagyok: kis kérdőjel jelenik meg a fejemben, hogy biztosan jól csinálom-e. Mert nincs más, akire tovább tolhatnám: ha az anyja/apja sem figyel, vigyáz, visz és kezel, akkor csak az őrangyalok maradnak. Én így váltam anyává: a terhesség-szülés-szoptatás nem rakta rám azt a felelősséget, amit a fentiek igen.

És hogy kerül mindez egy bölcsinaplóba? Nagyon egyszerűen: a héten 3 napot voltak betegek, háromszor voltam velük dokinál (kétszer gyerekdoki, egyszer szemész).

 

Ja, igen, bölcsiben is voltak 1 napot: reggel 8-kor bemasíroztak és 16.00-kor visszakaptam őket: mindkétszer két vigyori, boldog gyerekem volt. Megkaptam az első bejegyzésekkel (és csillogós matricákkal) az üzenőfüzeteiket is, amelyekben a fő mondanivaló, hogy esznek, alszanak, játszanak, minden rendben. És mióta bölcsisek lettek, elkezdtek nekem is örülni. Eddig ha én jöttem haza, mérsékelt örömmel fogadtak, bezzeg az apjukról úgy kellett leműteni őket, ha hazaért. És igen, erre mérhetetlenül irigy voltam, még akkor is, ha tudtam, miért van ez – de egy sokkezű, alvás nélkül is működő anya sem tökéletes.


Jasmine