A történet folytatása előtt, az eddig érkezett kommentek okán engedjetek meg egy kis kitekintést, hátha így mindenkinek elfogadhatóbbá válik, amit az elmúlt alkalmakkor és terveim szerint még néhány poszt erejéig írok. Egyetlen írásomban sem célom kritizálni sem egyik, sem pedig másik eljárást, amit alkalmaztak – velem kapcsolatban – vagy alkalmaznak – bárki más – kezelése során. Amikor ilyen problémával valaki orvoshoz fordul, megesik, hogy elsőre, másodikra, de még harmadikra sincsen olyan szerencséje, hogy megfelelő szaktudású, számára leginkább empatikus orvost fogja ki. Ilyenkor persze meg lehet kérdőjelezni a döntéseket, de azt gondolom, a neve mellett azért van dr rövidítés, mert orvos, nem pedig Isten, hogy mindent "ráolvasással", azonnal megoldjon. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy minden döntése megingathatatlanul helyes, de azért valljuk be, ellentétben velünk, ő lenyomott néhány évet az orvosi egyetemen, na, meg vélhetően több ideje praktizál, mint mi. Persze bármikor van lehetőségünk váltani, máshoz fordulni. Mint olvashattátok, én is "elfogyasztottam" néhány orvost és rendelőt, mire révbe értünk és a megfelelő helyen mondhatjuk magunkat.

Sajnos egyre többen járunk ebben a cipőben. Történetemet azért osztom meg veletek, mert annak idején, amikor a meddőség problémájával szembesültem, nem volt kihez fordulnom, nem volt egy olyan hely, ahol emberközelből, nem a hivatalos tájékoztatókon keresztül tapasztalhattam volna meg a lehetőségeket, a buktatókat, és főképp a lelkileg megterhelő dolgokat, ami számomra leginkább a bizonytalanságot jelenti. Ezért is írok minden alkalommal néhány sort arról, hogy én/mi hogy éltük át az adott időszakot, mit is jelentett nekünk mindez és hogyan tudtuk vagy éppen nem tudtuk elfogadni azt, amit a sors az utunkba lökött.

2012 ősze az újdonságok varázsával köszöntött be. Új évszak, új munkahely, egy új város megismerése, új kollégák – akik közül azóta többeket barátomnak mondhatok –, időpont a meddőségi klinikára és nem utolsó sorban egy új szemlélet, ami az elmúlt két év alatt kialakult bennem.

A munkát már úgy kezdtem, hogy főnökömnek az állásinterjú során vázoltam a gyermekvállalással kapcsolatos terveimet, korrekt akartam lenni. Az ő álláspontja ezzel kapcsolatban számomra – a mai világban szerzett tapasztalatokkal ellentétben – kellemesen meglepő volt, nem csinált belőle problémát, sőt az itt-ott rugalmas munkavégzési kereteket is felajánlotta. A meló tényleges megkezdésével persze ehhez partnerként én is hozzájárultam, az esetenként előforduló túlórákon, utazásokon nem nyivákoltam, így vice versa megvolt a jófejség és mellette rengeteg új dolgot tanulhattam.

A klinikán (állami fenntartású), mivel új jelentkezőként kerültünk be, néhány hónap várakozás után, kerülhetett sor egy rövid beszélgetésre az általunk választott orvossal. (Addig persze minden hónapban megrögzötten mantráztam, hogy majd most, majd most, nem is kell mennünk a klinikára, sikerül ez nekünk simán is.) A beszélgetés mintegy 15 percig tartott, a doki végignézte a már meglévő eredményeimet, a lezajlott kezeléseket, majd  javasolta az ilyenkor szokásos vizsgálatokat: laborokat, ultrahangokat, laparoszkópiát, hiszteroszkópiát, majd térjünk vissza a lehetséges kezelésekre. És kövezzetek meg, de ettől megijedtem, drasztikusnak tűnt a váltás az addigi light-os gyógyszerek után. Szokásomtól eltérően olyannyira megilletődtem, hogy az összeírt, egy oldalnyi kérdést is elfelejtettem volna feltenni, ha a doki kedvesen nem kérdezi meg, hogy mit hoztam még magammal.

Lévén, hogy azon szerencsések közé tartozom, akik még sosem feküdtek kórházban, számomra nagyon idegennek tűnt ez az opció, főképp, hogy nem csak egy, hanem mindjárt minimum 3 napos wellnesst írtak elő. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, először a szokásos rutin jött. 3-21 napi laborok, közte uh, konklúzió: kétoldali pcos igazolva, valóban nincs spontán ciklusom, mikorra kérem az időpontot a műtétre. Újabb riadalom, mert ennek a gondolatát a vizsgálatok alatti egy hónapban szépen elodáztam a lelkemben.

Otthon meghánytuk-vetettük a dolgot, és persze rengeteget olvastam utána, ami nagy hiba volt. Szerintem mindenki ismeri a "szomszédom unokatesójának a menyével" meg a "barátnőm munkatársának a húgának barátnőjével" történt horror sztorikat, aminek olvasása közben kb. a gyerekvállalás gondolatától is elmegy az ember kedve. Felhívtam egy barátnőmet, aki kicsit jobban ismeri az egészségügyi beavatkozásokat, hogy ugyan mesélje már el, hogyan történnek a dolgok és mi az, amiről hallgatnak és már csak ott helyben szembesülsz vele. Elmesélte, én meg beszartam. Majd újra végiggondoltam és úgy határoztam, hogy erre én még nem vagyok kész, ennyire még nem akarok gyereket.

Tudom, ez a kijelentés nagy valószínűséggel kommentáradatot fog elindítani, de őszintén akarom leírni a dolgokat. Határozottan vallásos családból származom, ami azt jelenti, hogy hoztam egyfajta világszemléletet otthonról. Már nem vagyok lelkes templomlátogató, csak ha otthon (családomnál) vagyunk vasárnap, szoktam csatlakozni. Az a merev gát, amit a vallás ezen fajta értelmezése közvetít és az ismeretlentől való félelem mintegy falat húzott fel bennem. A fal innenső oldalán voltak azok a gyógyszeres kezelések, amik jóérzésem szerint még megengedhetők, a másikon pedig azok a beavatkozások, amelyek a természet rendjét úgymond már túllépik. Ezt rettenetesen nehéz volt megélni, egyáltalán felismerni azt, hogy mért ódzkodom még csak a gondolatától is ezeknek a beavatkozásoknak. Sokat küzdöttem magammal, kerestem a pro és kontra indokaimat, feszegettem a határokat, mi az, ami még belefér és mi az, ami egyáltalán nem. Végül úgy döntöttünk – és ez közös döntés volt – adjunk magunknak még egy évet, éljük az életünket, próbáljuk meg, hogy nem ekörül forog minden.

Valahol karácsony és újév között felmerült az örökbefogadás kérdése is. Mivel az alsó korhatár 24 év, nem sokkal később már megfelelhettem ennek a kritériumnak. Akkoriban sokszor beszélgettünk a témáról, mindkettőnkben dúltak az érzelmek ezzel kapcsolatban. Végül arra jutottunk, hogy kérjünk egy időpontot a helyi illetékes szervezetnél, hallgassuk meg, hogy mik az opciók, ez még nem kötelez semmire. 24. születésnapom előtti napon kaptunk is egy órát, egy kedves hölggyel beszélgettünk a lehetőségekről. Az akkori álláspont szerint, mivel nagyon fiatalok vagyunk, legalább 4-5 évet kellene várnunk, de inkább többet. A beszélgetésben kitértünk arra is, hogy mik az alapvető tapasztalatok örökbe fogadott gyermek nevelésénél, és talán a legfontosabb dologban nem egészen értettünk egyet, miszerint mikor, hogy és egyáltalán kell-e elmondani egy gyereknek, hogy nem te vagy az anyja/apja. Persze ez így nem teljesen helytálló megfogalmazás, tudom. És ma már azt is tudom, hogy ez mért volt kardinális kérdés a mi szempontunkból: ha a gyerek megtudja, hogy örökbe fogadtuk, és úgy dönt, megkeresi a biológiai szüleit, ne adj Isten, vissza is akar menni hozzájuk, azt a veszteséget még inkább lehetetlen feldolgozni, mint ha nem adatik meg nekünk a szülőség.

Ezt követően időről időre, a beszélgetés szintjén feljött a téma, de ahogy jött, úgy ment is. Erre a döntésre, lehetőségre még nem értünk meg, és amíg az általuk vallott, sok tapasztalaton alapuló nézeteket nem tudjuk magunkénak vallani, nem szabad nekikezdeni.

Már megfigyeltem, hogy az esetek túlnyomó részében ha az élet egyik területén hiányt szenvedsz, egy másik megpróbál kárpótolni. A munkánkban mindketten előrefelé mozogtunk, én személy szerint nagyon élveztem. Néhány hónap után nagyobb felelősségi kört, több lehetőséget kaptam, amivel együtt járt a több utazás is, keresztül-kasul az országon, esetenként több nap távolléttel. Persze ez nem volt könnyű, mivel a nehéz időkben leginkább csak a másikba kapaszkodik az ember. Ugyanakkor rengeteget tanulhattam, és nem utolsó sorban néhány év egy ilyen munkahelyen megalapozza a továbblépés lehetőségét.

Az idő múlásával azonban "annyira" tétlenül nem akartunk várni, próbáltunk alternatív módszereket keresni és néhányat ki is próbáltunk. A teljesség igénye nélkül: szedtem Magyarországon újnak mondható csodavitamint, ami három hónap alatt huhú, milyen magas teherbe esési rátát ígért; étrend-kiegészítő port, ami az egészséges peteéréshez kell; jártam talpmasszázsra egy nénihez, aki saját bevallása szerint már tudja Isten hány gyereket "csinált" így...egy szó, mint száz, kipróbáltunk ezt-azt. Na meg mindeközben tonnányi, netről rendelhető ovu tesztet lőttem el, hátha van, amikor megembereli magát a szervezetem. Újra elkezdtem mozogni is, jól is esett az irodai ülőmunka mellett. Kocogtam kicsit, a karácsonyi grátisz kilók felkúszása okán pedig nekiálltam tornázni is.

Mivel minden módszernél a legkevesebb, de már hatásos "kezelési" időtartam kb. három hónap, így az utolsó befejezésénél már majdnem magunk mögött hagytuk a megbeszélt egy évet. Ezalatt volt időm megbarátkozni a gondolattal, hogy akármennyire is ágálok ellene, valószínűleg nekünk ez az irány van megírva. Közben összebarátkoztam egy kolléganőmmel, akiről kiderült, hasonló cipőben járnak. A sorsközösség összekovácsolt minket, és azóta is rengeteg erőt, támogatást kapok tőle. Sokat segített, hogy így láthattam, tapasztalhattam, hogy milyen is a lombik-kezelés, mik a velejárói, mennyire lehet örülni és sajnos azt is, milyen nagyot csalódik néha az ember.

Persze ekkor még nem volt biztos, hogy számunkra is ez lesz a megoldás, de valahol mélyen már éreztem/sejtettem. 2014. tavaszán pedig férjem támogatásával úgy döntöttem, legyőzöm a démonaimat és belevágtunk.