Harántfekvés miatt császárral szültem. Szerencsére sokkal könnyebb volt mind a műtét, mind pedig a felépülés, mint amire számítottam. Mégis van valami, ami azóta sem hagy nyugodni, és a mai napig is lelkiismeret-furdalásom van miatta.

Természetesen tartottam egy kicsit a műtéttől, illetve inkább attól a ténytől, hogy éber állapotban vágnak fel. Ennek ellenére igyekeztem tartani magam, és – szerintem legalábbis – elég jól, saját magamhoz képest nyugodtan viseltem a spinális érzéstelenítést is és magát a beavatkozást is.

Persze meg voltam ijedve, és ez látszott is rajtam. Az altatóorvosnak nagyon hálás vagyok, mert nagyon sokat segített, fogta a kezemet végig, beszélt hozzám, és mindig mondta, hogy épp mi történik, és hogy mire számítsak. (A szülészorvosom nem tudta ugyanezt megtenni, hisz ő a műtéttel volt elfoglalva.) Amikor kiemelték a babámat és megmutatták, az leírhatatlan érzés volt!

Akkor azt hittem, hogy már túl is vagyok az egészen, gyorsan összevarrnak és készen is vagyunk. Az altatóorvos figyelmeztetett, hogy most át fogják mosni a méhemet, és ez kellemetlen érzés lehet, érezhetek erős gyomorgörcsöt. És éreztem is, csak az érzéstelenítés miatt a görcs nem a gyomromban jelentkezett, hanem erős nyomásként a mellkasomban. Valahogy olyan volt, mintha nem kapnék levegőt. És ettől nagyon megijedtem. Hiába mondták, hogy de hát kapok levegőt, oxigéncső van az orromban, és figyelik az értékeimet folyamatosan, nyugodjak meg, minden rendben. 

A nyomásérzés erősödött, és hiába igyekeztem szépen nyugodtan lélegezni, nem sikerült. Önkéntelenül is elkezdtem levegő után kapkodni, és ez eltartott 3-4 percig is. Mire lassan megnyugodtam volna, a műtősnő nyersen rám förmedt, hogy

„Fejezze már be a hisztériázást, anyuka, mert az orvosa nem tud így dolgozni!”

Na, ettől olyan lelkiismeret-furdalásom lett, hogy én most idegesítem a dokimat és másokat is, és gondot okozok nekik, hogy újra elkezdtem kapkodni a levegő után, pluszban sírva is fakadtam, és így kellett újabb 5-6 perc hozzá, hogy megnyugodjak.

Ugyan az altatóorvos és a szülészorvosom is azonnal rászóltak a műtősre, hogy viselkedjen, mert ő az, akinek le kellene csillapodnia sürgősen, én mégis a mai napig szörnyen érzem magam az eset miatt. Nagyon szégyellem, hogy ez történt, és hogy „meg kellett fegyelmezni”.

És mindezek után, amikor már készen voltunk, és a szülészorvosom viccesen megkérdezte, hogy „na, és mikor jöhet a következő baba?”, a műtős még egy olyan megjegyzést is eleresztett, hogy

„Én nem is gondoltam, hogy akar még egy gyereket azok után, hogy ekkora hisztit levágott!”

Ekkor is helyretették a nőt az orvosok, de én persze megintcsak majdnem a föld alá süllyedtem szégyenemben. És azóta is lesül a bőr a képemről, ha eszembe jut a dolog.

Azóta, ha bárkinek elmesélem a sztorit, mindenki azt reagálja, hogy én fújom fel a dolgot, túl érzékeny vagyok, és hogy bunkók mindenhol vannak. És nekem fel kellett volna készülnöm erre, amikor bevállaltam a gyereket, és hülye vagyok, amiért ez rosszul esett nekem. 

Érdekelne, hogy ti mit gondoltok az esetről.

Fri

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?