„Az éjszakáim szebbek, mint a nappalaitok” az elmúlt két hónapban szüntelenül ez a mondat zakatol bennem. A mondat egy húsz évvel ezelőtti francia film címe – az egyetlen filmé, melyről kijöttem a moziból, a történetére már nem is emlékszem, csak a hangulatára. A lényeg persze nem ez, hanem, hogy valamilyen okból azóta is időnként eszembe jut ez a cím, az elmúlt hetekben pedig már ki sem tudom verni a fejemből.  És még csak nem is igaz, de kell valami megnyugtató gondolat hajnali kettő és három között, amikor a szemeim már leragadnak, de a kiscsaj még mindig éhesnek tetteti magát.

Szóval az úgy volt, hogy az elmúlt hetekben Hanka lassan éhenkórásszá változott. A háromóránkénti evést nem a négyóránkénti váltotta, hanem a kettő, sőt az óránkénti. A legrosszabb a helyzet az esti, éjszakai órákban.  Olyan éjjel tizenegy körülre már ott tartunk, hogy le sem akar szállni a mellemről. Időnként azt hiszem, hogy már jóllakott, leteszem, de hamarosan nyűglődni kezd, és ha nem kap kaját, egyre jobban belemelegszik az önsajnálatba. Nagy pechje, hogy még a sírása is cuki. Édes ajakbiggyesztéssel kezd, majd jön egy kis oá-oá, majd várakozás, hogy használt-e, ha nem, akkor egyre hosszabb és hangosabb sírás. És bár nem tudja elérni a bátyja „segítség, éheztetnek, szóljatok a gyámügynek” idegőrlő sírását, mégsem hagyom sírni, beadom a derekam, illetve a mellem.

Alapvetően az, hogy sokáig van fent, nem meglepő. Egyrészt már odabenn is átbulizta az éjszakákat, másrészt pedig mi egy bagoly család vagyunk – Péter fiamat kivéve. Mind szeretünk sokáig fent lenni és szeretnénk sokáig aludni – azért csak szeretnénk, mert Petyka viszont nem hajlandó még hétvégén sem tovább aludni. Szerencsére a férjem elvállalta a reggeli kelést vele, cserébe én pedig megteszek mindent, hogy éjjel legalább ő aludhasson.

Kezdetben nem zavart az éjszakai ébrenlét. Volt egy-egy keményebb nap, egy ízben reggel hatig voltunk ébren, de aztán másnap aludtunk sokáig. Úgy gondoltam, hogy ez egy olyan átmeneti időszak, ami azért mostanra – két hónapos korára – majd rendeződik, addig meg kibírom valahogy.  Egy darabig még rendszer is volt valamennyi, az extrém esetektől eltekintve éjjel egy-fél kettő körül aludtunk. Aztán néhány hete elkezdődött a folyamatos evés és az alvásidő fokozatosan eltolódott kettő, majd három órára. Ez már nekem is túl van a könnyen elviselhető ponton.

Pedig még egy „csodafegyverem” is van. Elég spórolós népek vagyunk, de vettünk egy bedside cribet (a szülői ágy mellé csatolható babaágy), amit annyira szerettem volna és nem bántuk meg. Szuper találmány, pont nekünk való. Befér a hálószobánkba és felhúzható a rácsa. Éjszaka a gyerek karnyújtásnyira van tőlem, nappalra pedig ágyastul kitolom a nappaliba.  Sokáig a méretei miatt nem lehet használni, de most életmentő. 

De vannak pillanatok, maikor úgy érzem minden elromlott. Mostanában Péter fiam is megébred éjszaka – amolyan Murphy-törvény szerűen mindig akkor, amikor már elaludnék. És hogy anyának még jobb legyen, reggelente is addig sír, amíg fel nem kelek hozzá. Ráadásul egészen megváltozott a viselkedése.  Ez egyrészt a kistesó születésének, másrészt a sok új gyereknek az oviban, harmadrész pedig a hároméves korának tudható be. Tudom, hogy mindez normális és szükséges, de nagyon rossz látni, hogy az én békés, nyugis, édes, szófogadó kisfiam egyik pillanatról a másikra egy hisztigéppé változott, feszegeti a határait, sikít, durváskodik, ellenkezik, verekszik. Olyan szomorú vagyok.

Aztán persze vannak a csodálatos pillanatok. Amikor mondjuk rájövök, hogy hatással vagyok a gyerekekre. A legkisebbnek például időnként elég, ha megfogom a kezét éjszaka ahhoz, hogy megnyugodjon, és imádja, ha a nyitott tenyeremet az arcára teszem. Szabályosan érzem, ahogy ellazul. Vagy amikor a fiam a legnagyobb hiszti közepén azt mondja, hogy „Anya, segíts megnyugodni!” Ilyenkor hüppögve megfogja kezem, odabújik és valóban másodpercek alatt megnyugszik. Vagy amikor annak ellenére, hogy a nagylányom folyton vitatkozik velem és sose lehet igazam, de mégis saját szavaimat hallom tőle vissza, amikor másokhoz beszél.

Az élet egy jókora hullámvasút, és most a legtetején Hanka mosolya áll. Mert igen, a négy és fél kilóra való gyarapodás és a fejemelgetés mellett megjelent a szociális mosoly, mi pedig mind a négyen bármilyen ökörségre képesek vagyunk, hogy kicsaljuk belőle. Ha meg még azt is sikerül elérnünk, hogy gügyörésszen is hozzá, na, az maga a gyönyörűség.

Mirca