Anya,

Szólnék hozzád, hogy elmeséljem.

Fonom a haját. Épp, mint te az enyémet anno. Mintha te vezetnéd az ujjaim. Mintha mögöttem ülnél, leányasszonyi generációs sor, egymást vezetve tovább. Ahogyan ül ott előttem, előre dől, hogy felszedjen valami kis pihét a földről, hajlik a háta, rajzolódnak szép sorban a csigolyái. És közben dúdol. Ahogyan rezdül, ahogyan csicsereg, a hangja a tiéd, a te dallamos hangod. Mozdulatai pont olyan bátrak, mint a tiéd volt régen, régebben. Bátrak, de kecsesebbek, halványabbá öröklődött a vadság, ami benned még őrjöngve tombolt, bennem már szelídült, benne egészen lágyan van jelen. Mélyen ül meg benne valahol, és csak olykor robban elő belőle, egy-egy mozdulat, ha bántják, ha sértik, olyankor vadul csillan a szemében, a szeme bogarában, elemi erejű öröklött ösztön. Sejtektől sejtekig átiramló vonulat tőled, neki.

Fonom a haját. Épp, mint te az enyémet anno. Emlékszem, épp szerettem, talán akkor épp először. Naiv kis szeretés volt ez, ártatlan kisgyermeki bújás az óvoda leghátsó zugában. Szerettem. Mint te, épp olyan sokszor, azóta is. De nekem nem voltak kétségeim sosem, te még magadban sem voltál biztos olyankor. Te nem kaptad azt, amit én tőled. Csak rohantál előre, kapkodtad a lábaid, átszaladva az éveken, mintha tudtad volna, hogy sietned kell, belekoncentrálni mindent a harmincöt évbe. Belezsúfolni mindent, kapkodó ölelést, megszelídített vágyódást, kis csendes ölelést a várrom mögött, gerincen végigfutó cirógatást. Mindent, amit csak tudtál. Hogy megéld, és megtapasztald, hogy azután elmondj mindent, hogyan csináljam, hogyan jó. És én nem értettem.

Csak bágyadtan pislogtam, ahogy órákon, napokon át cikáztál fel-alá előttem, csupa türelmetlen kapkodással, mérges dobogással a talpad alatt, hamarkodó ösztökélés, hogy „értsd már meg, Mona, meg kell értened, miről beszélek, mit mutatok! „ Lázasan magyaráztál, körülírtad lehetetlen sokféle szóval, mutattad képen, meséltél, meséltél, meséltél. De nem értettem. Csak mostanában. Amikor már háromszor nőtt a méhem hatalmasra, háromszor adtam életet parányira összepréselő fájdalmak alatt. Csak most, amikor ötfőnyi kölöksereg buzog körülöttem, csak most értem, mit akartál mondani. Megköszönném, ha egyszer csak itt ülnél előttem, hajolt háttal, ráncosan, öregen, fáradtan, szikkadt kezekkel. De egyiket sem ismertem ezek közül tőled. Megköszönném. Hogy adtál. Engem, magamnak. Hogy most már tudom, ki vagyok, és miért, és hogyan. 

Este van, ülök a teraszon odakint, plédbe bugyolálva, hidegek még az esték, szorítom a kávém, fehérre szorítom az utolsó ujjperceim. És közben már tudom, ki vagyok. Tőled tudom, tanítottál, amire tudtál, és ugyan magad sem tudtad, sokkal többet adtál. Belém plántáltad a tudatot, hogy értékes vagyok, akárhogy döntök, akárhogy lépek, akármit teszek. Tudom, hogy van bennem tudás az életre, ezeréves tudás, mélyen gyökeret vert bennem, a te vadságod keveredik itt, mélyen, apám szelíd egyszerűségével, és ez a különös elegy áramlik minden másodpercben keresztül-kasul, miközben alkot, gondol, szeret, lüktet. És árad tovább bennük, viszik tovább. Teleépítettem szűrőkkel őket, hogy tapasztaljanak, éljenek, tudjanak dönteni. Ne hagyjanak ki semmit, találjanak meg minden kis négyzetcentit maguknak a világban, ami élményt ad nekik. 

Fonom a haját. Épp, mint te az enyémet anno. Közben csicsereg szüntelen, mesél, mozdul, mutatja a kezével, hadonászik, ujjpercei, mint a tieid. Hosszú, kecses ujjacskák, lágyan hajlanak. Pont, mint a tiéd. Csak ő cselló vonóját fogja át, te a ceruza szögletes-cakkos ívét ölelted velük. Ültünk a teraszon, emlékszem apám építette, korláttal, kislámpával, lépcsővel, nagy ajtóval. Mondom, ülünk ott, mi a húgommal a lépcsőn, a legfelsőn, te valamivel beljebb. Apám tákolta festőállvány, alig érjük fel, a húgom és én, de húzzuk a vonalakat. Biztatsz rendületlen, hogy rajzoljam csak bátran, jönni fog, meglátom. És én rajzolom, mind, ami jön, a tegnapot, a kedvem, a babám, az ólomkatonáim, a jövőm. „Bármi lehetsz”- mondod - „bármi, ami szeretnél, senki nem zárhat be”. És most értem meg ezt is. Csak most, de még nem későn.

Fonom a haját. Épp, mint te az enyémet anno. Látom, ahogy fárad közben, engedem menni, szaladjon csak, vegye be a szobáját, vegye be Rómát, a világot. Továbbadom neki, hogy vágyni merjen, indulni merjen, odaérni merjen. Minden kis zsigerében érezze, hogy erős, nagyon erős, hiszen ott vagyok benne, ahogy anyám is, és az ő anyja, és minden anyánk régről, aki csak valaha az őse volt.

Egyszer elmesélem.

Mona

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?