A sztori még valamikor februárban kezdődött, amikor elkezdtünk „melegebb éghajlatra” vágyódni, így én elkezdtem utánanézni a lila fapados adta lehetőségeknek.

Első babásként (talán kicsit túlaggódva) olyan helyre szerettem volna menni, amit nagyjából ismerek. A menetrendet átnézve végül Rodosz nyert, mert oda korán indult a repülő, nem késő este. Gyorsan néztem szállást is, aztán egy akció keretében lefoglaltuk a jegyeket is. És aztán vártunk laza fél évet az indulásra.

Ugorjunk is szeptemberre. Kicsi lányunk közben 10 hónapos lett, örökmozgó, bármibe kapaszkodva mászkáló, kezdtem tartani a repülőúttól, hogy fog kibírni két órát az ölemben, amikor itthon 5 percig se marad egyhelyben. Na, de a félelmeket félre kellett tenni, mert végre ideje volt bepakolni, és autóbérlést intézni. Egy nagy bőröndöt vittünk és két hátizsákot, ami kis kézipoggyásznak felelt meg. Autót azért béreltünk, mert a szállásunk egy kis faluban volt, 30 km-re a reptértől, és így tudtunk kirándulni is. Biztos nem találtam fel a spanyolviaszt, de a következőket vittük magunkkal, aminek hasznát vettük:

pelus (sima és úszós is), bébiétel kettesével körbetekerve papírtörlővel és így bezacskózva (a papírtörlővel később arcocskát töröltem, a zacsiba pedig a pelust csomagoltam), csúszásgátló krokodil a kádba, árnyékoló az autóba, összecsukható babakocsi, csatos hordozó, és még sok minden, ami úgyis alap. Amit itthon hagyhattunk volna: Lilinek lepedő, és hálózsák. Előbbit kaptunk, utóbbihoz pedig meleg volt.  Amit vihettünk volna: szúnyogháló a babaágyra, vagy elektromos szúnyogriasztó. Sajnos egyik sem fért volna már be a csomagba, és ki is ment a fejünkből.

Csütörtök este végre bepakoltunk, persze Lili hosszú napot tartott, azaz 11-ig nem volt hajlandó elaludni. Örültünk neki, mert fél 3-kor keltünk, 3-kor kellett elindulnunk a repülőtérre. Szerencsére jól viselte az éjszakai nyaggatást (este úgy fektettem le, hogy legfeljebb a zoknit kelljen rá visszaadni), az autóban már szokásához híven csacsogott. Kint gyorsan becsekkoltunk (éljen a priority), aztán mentünk biztonsági ellenőriződni. A férjem szívéről legördült az első kő, mert a bőrönd „csak” 25 kilósra sikerült, meg se közelítette a 32-t. Az ellenőrzésnél kipakoltatták velünk a bébikajákat, végül 2 üveggel és kisüveg vízzel készültünk, a babakocsit pedig átnézés után a kapu mellett áttolták. Visszafelé totálisan máshogy ment minden, nem kellett kipakolni semmit, viszont a babakocsit összecsukatták velünk, és azt is felrakták a szalagra. (Még jó, hogy direkt beszéltük előtte, hogy hogy is volt kifelé, és nem csatoltam magamra Lilit, hanem betettem a babakocsiba, mondván, jó lesz az úgy is) végre bent voltunk, még volt másfél óránk indulásig. Persze éhesek lettünk (a szendvicsek se fértek már be), megreggeliztünk horror áron, majd 4 körül elindultunk felfedezni a babaszobát, ami szerencsére több is van.

Ha jól emlékszem (javítsatok ki, ha nem így van, a kevés alvástól alig tudom felidézni), lent a mozgássérült mosdó szolgál pelenkázóként, fent az éttermek szintjén viszont van külön helyiség, ahol szoptatni is lehet. Na, a kisasszony úgy belemerült a szopizásba, hogy mikor kimentünk, már ki volt írva a beszállókapu, és mellé az, hogy „Utolsó hívás” mondanom se kell, hogy majdnem infarktust kaptunk, hogy itt héderelünk másfél órája, erre lekéssük?! Persze a legutolsó kapu volt, jó messzire, és persze nagy sor, szóval nem késtünk le semmiről. Innen kikerültünk a sokak által megénekelt jó hosszú karámrendszerbe a süvítő szélbe. Én még nem találkoztam vele, hát khmm, nem lesz a kedvencem, na.

A repülőn nem voltak sokan, nem is ültek mellénk. Lili fél óra után bealudt, nem zavarta a kapitány öblös hangján elmondott monológja, és a leszállás sem, akkor riadt, mikor már a bőröndre vártunk, igazán rendes kislány volt. Rodoszon verőfényes napsütés, és már reggel 8-kor vagy 30 fok fogadott bennünket. Az érkezési oldal nem igazán van felkészülve a babákra – pedig voltak sokan -, pelenkázó volt ugyan, de nagyon nem volt szimpatikus, így inkább kihagytam. Hamar szálltunk le, és gyorsan megkaptuk a csomagot is, majd átvettük az autót, és irány Stegna! A gyerekülés hagyott némi kívánnivalót maga után, de tulajdonképpen a célnak megfelelt. Szerencsésen odataláltunk a szálláshoz, egy szépséges faluba. Az épületet könnyen megismertük, mivel csak kb. ezerszer néztük meg előtte a google street view-ján.

Gyorsan bevetettük magunkat a szomszédos tavernába, belapátoltunk egy angol reggelit, ameddig megérkezett a szállásadónk, Maria. Ő azonnal kikapta Lilit a kezemből (ő meg csak pislogott), megmutatta a szobánkat, közölte, hogy holnap kapjuk a tengerre néző szobát, amit kértünk, ma pedig egy másikat. Olyan határozottan mondta, és én olyan fáradt voltam, hogy eszembe se jutott tiltakozni. Ráadásul örültem, hogy nem kell 2-ig várnunk a szobára, hiszen még mindig csak délelőtt 10 óra volt. Gyorsan fel is mentünk, pihentünk egyet, aztán nyomás a strand, ami ott volt előttünk. A víz meleg volt, és tiszta, a kavicsok pedig biztosan nagyon finomak, mert Lilinek többet is meg kellett kóstolnia.

A víz alig hullámzik, a part pedig nagyrészt homokos. A falu telis-tele volt angol és olasz nyugdíjasokkal, valamint gyerekesekkel. Lili meg is ismerkedett vagy a felével, mindenkivel cukiskodott. A tavernák nagy részében van etetőszék, a pincérek meg nem győzték körülugrálni a kisasszonyt. Édes volt, ahogy hümmögött meg vigyorgott például az egyik néninek, aki csak hozzá beszélt, persze görögül. Ők biztosan értették egymást.

Másnap félig bepakolt bőrönddel vártuk Mariát, aki jött is, azzal, hogy délben elmennek az olaszok a szobából, kitakarítják, mi pedig utána bepakolhatunk. Aztán látom, hogy az olasz apuka nagyon beszél vele valamit, volt egy olyan érzésem, hogy ez nekünk nem jó. És lám, jött Maria, hogy szegény olaszoknak MEGINT törölte a járatát a Ryanair, és ezért nem tudjuk elfoglalni a szobát. Na, mondom, ilyet ne játsszunk, én erre a tengerre néző kilátásra várok fél éve, oldják meg, ahogy akarják. Végül nagy kiabálás után (bár ki tudja a görögöknél, hogy tényleg veszekedtek-e) arra jutott, hogy miénk a szoba. Az olasz családot bedugta az ő kis szobájába, nagyon sajnáltam őket tényleg, de mi már így is voltunk egy éjszakát az egyik leghátsó szobában, ők is kibírnak egyet. Ráadásul elég macerás volt jó messzire cipelni a babakocsit állandóan, ők meg már nagyobb gyerekkel voltak. Innentől szerencsére nem volt semmi gondunk, az apartmanunk tiszta volt és jó illatú, az erkélyről pedig esténként a teliholdat, reggelente pedig a napfelkeltét néztük (már ha a gyerek hagyta – bár a napfelkeltét kifejezetten neki köszönhettük) az alvás ugyanis nem nagyon ment, hol egy görög est, hol ki tudja mi akadályozta benne Lilit. Az utazóágy valószínűleg nem a barátja, mert mióta hazajöttünk, alszik, mint a bunda, kint meg botrányosan keveset és rosszul aludt(unk). Bébiétellel és sajtreszelővel (a friss gyümölcsöknek) kihúztuk úgy, hogy csak 2-3 db-ot kellett kint venni, ami jelentős költség lett volna, tekintve, hogy 1 db minimum 2,2 Euro volt, igaz, 250 gr-os.

Na, de Rodoszról még nem is írtam. Kis autónknak köszönhetően egész sokfelé jártunk, egyetlen helyet hagytunk csak ki.  Voltunk a Pillangók völgyében, ami egy másfél km-es patakvölgyet takar, egy kellemesen árnyas oázis a nagy melegben. A látványosság az, hogy több ezer medvelepke párzóhelye ez a terület, és valami elképesztő, ahogy a fák teljes törzsét beterítik. Mi felfelé jártuk be (fent a jutalom a csodálatos kilátás, és „very special greek salad” a minitavernában), de lustábbak kisvonatozhatnak is felfelé, hogy lefelé gyönyörködjenek. Babakocsival és csendben nem maradó gyerekkel nem ideális, mert a lepkék nyugalmának érdekében halkan kell közlekedni.

Utána megcéloztuk Rodosz városát, roppantul bölcsen tök véletlenül vasárnap mentünk, amikor nem kell fizetni a parkolásért, és még egészen jó helyet is találtunk. A nagy melegben nem akartam hordozni, így babakocsival vágtunk neki az óvárosnak. Rossz döntés volt, a tojásnyi köveken rettenetes volt tolni, és nyilván Lilinek sem lehetett egy sétagalopp, így ezt sajnos viszonylag korán feladtuk. Pedig irtó hangulatos kis utcácskái vannak, nagyjából a középkor óta változatlanul, úgyhogy aki teheti, ne hagyja ki semmiképpen, bolyongjon, ameddig a lába bírja! Sajnos pelenkázóhelyet nem láttam egy darabot sem, így egy padon oldottuk meg, az etetés első része a Nagymesterek Palotája előtti lépcsőn történt, a szopizás pedig a kocsiban, mert pont útba esett. Hazafelé felmentünk a Monte Smithre, ahol 3 db oszlop maradt az egykori Athén szentélyből, valamint egy ókori (nagyrészt restaurált) színház és egy stadion látható. A színház és az oszlopok kivételével mindenhová lehet menni, gyerkőccel veszélyes is lehet, mert sehol egy korlát, vagy kapaszkodó. De ha van energia, lehet egy futóversenyt is rendezni a stadionban. Számomra óriási élmény volt 3 éve ott járva azt látni, hogy a helyiek oda járnak edzeni. Kicsivel inspirálóbb lehet, mint mondjuk tesiórán futni. Aki teheti, menjen fel naplementekor, gyönyörű a kilátás és a fények.

Elmentünk a legdélebbi csücsökbe, Prassonissire, ami a kite szörfösök mekkája, köszönhetően az óriási szélnek. Zseniális látvány, ahogy 20-30 ernyő a levegőben van egyszerre. Sajnos a süppedős homokban nem tudtuk őket annyira megközelíteni, amennyire szerettük volna, na meg a szél is levitte a fejünket. De azért az életérzés átjött, Lili nélkül biztos elnézegettem volna őket egy darabig.
Visszafelé beugrottunk Lindosba megnézni az Akropoliszt, ami volt a johannita lovagok vára is. Itt is jó sokat kell felfelé menni, persze korlát nuku. Kalandvágyók bérelhetnek szamarat, azzal is fel lehet menni. Mi nem vállaltuk, inkább felmásztunk szépen. Az Akropolisz területén szintén nincsenek korlátok, ki is van írva, hogy mindenki óvatosan lépjen, és fogja a gyerekek kezét. Csodálom, hogy nem történt még baleset. Lindos falucska amúgy nagyon hangulatos, gyakorlatilag egy végtelenített bazársor. Én minden alkalommal ácsingózni kezdek ott egy szandálra, ugyanis kifejezetten csinosakat árulnak, persze nem aprópénzért. Amikor mi estefelé eljöttünk onnan, sokan akkor mentek vacsorázni a megannyi taverna egyikébe, (az útikönyvünk szerinte pl. ott van az egyik legjobb pizzéria a szigeten), egy kicsit irigyeltem őket, bevallom.

Felmásztunk még Tsambikára, ami egy régi zarándokhely egy hegy tetején. Ez sem babakocsis látványosság, 300 hosszú lépcső vezet felfelé, de kárpótol a kilátás, ha felér az ember. Mikor mi ott voltunk, épp keresztelő lehetett, így nem mentünk beljebb, nem akartuk zavarni az ünneplő családot. Előtte a Hétforrásnál jártunk, ami valóban hét forrás, egy újabb árnyas völgyben. Egy ipari méretű taverna működik itt, és egy kellemes sétaút is van. Egy vizes csatornán keresztül át lehet menni egy tavacskához is, ezt mi most nem tettük meg, mert nem akartunk a sötét csatornán átmenni. Állítólag van egy út fölötte is, kalandvágy híján nem kerestük meg, inkább a libákat, kacsákat, pávákat, kecskéket nézegettük.  Azért néha strandoltunk is, mert időnként már remegett a lábam a sok hegymászástól.

Pénteken pedig, a Nappal egy időben mi is felkerekedtünk vissza a repülőtérre. Az indulási oldalon szerencsére már van babaszoba (márvány pelenkázóval és egy nagyon viseltes fotellel). Indulás előtt felfedeztem a repülős pelenkázóasztalkát is, később már nem volt rá szükség. Volt egy kis hiszti, aztán alvás ismét. Összességében nagyon jól éreztük magunkat, bár a vacsorázást nehéz volt úgy megoldani, hogy ne is legyen nagyon fáradt a picur, meg kipihent se, mert egyik esetben se marad nyugton. Végül is megoldottunk mindent, nekivágnék még egyszer. És nagyon jó volt azt látni, hogy Lili apásabb lett, az apja pedig „Lilisebb”. Már ezért megérte elmenni. Nyugodt szívvel ajánlom mindenkinek a szigetet, és Stegnát, gyerekkel, vagy anélkül is.

Lostrissa

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?