4. hét

59 kilogramm

4980 gramm

Az egyik legtöbbször elhangzó kérdés mostanában a miérten kívül az „anya, ez jó a Mirkónak, örül neki?” Az eközben tapasztalt tevékenységek: simogatja, puszit ad különböző testrészeire, odadugja az orrához az orrát és azt mondja, piszepisze, a fülébe súg valami dalszöveget, verset, mondókát. Eddig szép, anyai szív olvad, anyai kéz zsebkendőt kutat. De képes ezt kérdezni akkor is, ha fehéredő ujjvégekkel szorítja a lábát, rángatja a kezét, nyomja az orrát, vagy direkt hangosan puszil bele a fülébe. Nem látom a bántás szándékát, inkább a kíváncsiságét, meg a figyelemfelkeltést: nézz ide, szólj rám, magyarázz, addig is velem foglalkozol.

Nem mintha nem foglalkoznék vele, sőt, az esetek nagy többségében inkább neki kedvezek – akár a kicsi ellenében is, mégis néha egészen elképesztő hülyeségeket csinál, nyilvánvalóan konfrontálódni akar, nem ritkán még mondja is, hogy kiabálj, ami azért cseppet sem esik jól bezzeganyai önérzetemnek. Ettől függetlenül azért elég zökkenőmentesen veszi az akadályokat, inkább én vagyok az, aki fáradtabban és nyűgösebben reagálok, és ezzel remek hisztiket generálok.

Azért a szombati poszt után már nagyon óvatosan fogalmazok, a játszótéren konkrétan inkább elbújok, nehogy valaki megkérdezze megint, hogy hogy vagyunk, mert borzasztó kellemetlenül érzem magam, hogy azt kell mondjam, jól. Szoptatás közben nem esernyővel verik a fejem, nem kell levennem könyvet a polcról és nem kell sürgősen valami nagy és halaszthatatlan dolgot elintéznem a nagy utasítására, hanem maximum válaszolgatok a kérdéseire, felveszem őt is az ölembe és simogatom, de általában tologatja tovább a mozdonyait, rajzolja tovább a repülőit, motorosmentőzik, hogy segítséget nyújtson valami balesetnél, és pont nem érdekli, hogy én etetek. Szobatisztaságban szintén semmi változás, viccesnek tartja, hogy a kicsi pelenkát kap egész nap és éjjel, bezzeg ő, éjszakára például bugyi sincs rajta, csak pizsama, ez aztán a nagyfiúság csimborasszója, tud már róla szomszéd, bácsi a buszmegállóban, kamaszlány a fagyizóban. Az egyetlen dolog, ami minősített esete a regresszív viselkedésnek, hogy kaja közben nem azon áll a bál, hogy „egyedül! egyedül eszem!”, hanem hogy „anya etessen! anya, etess!” Részemről a szerencse, ha ennyivel megússzuk, etetni negyed kézzel is tudom, viszont újra pelenkázni a gorillatestét már nagyon nem akarnám.

Két dologgal küzdök, egyelőre félmegoldásokkal, de van egy olyan érzésem, hogy az ember néha kénytelen beérni félmegoldásokkal. Az egyik a háztartás, amit eddig mindenféle lelkiélet nélkül hanyagoltam, ha úgy esett, illetve csináltam meg mindent háromszor annyi idő alatt, hagyva a nagyot is segíteni főzni, porszívózni és rendet rakni. Most viszont ki az isten akar háromszor annyi idő alatt a végére járni a dolgoknak, amikor ott van egy egyhónapos, illetve amikor helyette lehetne aludni is?! Úgyhogy vagy mocsok van, vagy bevágom a nagyot a tévé elé három kisvakondra és hurrikánt játszom – megfosztva ezzel őt attól, hogy segíthet, magamat attól, hogy megtanul segíteni –, az agyát meg felzabálják a katódsugarak.

A másik az alvás és istenemre, nem tudom nyugodt szívvel azt mondani, jaj, annyit szenvedünk, mert nem, nem szenvedünk, csak nem tökéletes a helyzet. A nagy az első éjszakától külön szobában és ágyban alszik, a betegségeit leszámítva hang nélkül, most épp 11+2 órát, tudom, itt hagyjam abba. Visszanéztem, ő a negyedik héten már hat órát simán lehúzott egyben kaja nélkül éjszaka, a második hónapra pedig beállt napirendünk volt este tíztől reggel hatig, majd kilencig való alvással. A kicsi ritkán hülyéskedi el a dolgokat hajnali vircsafttal (ez leginkább abból áll, hogy szoptatás után először összehányja magát, kivakarok mindent és mindenkit az anyatejből, ekkor összefossa magát, kivakarok mindent és mindenkit a fosból, majd miután ez olyan mókás kis kitérő volt alvás helyett, rájön, hogy ő inkább még egy kicsit ébren lenne velem a nappaliban, de mivel tényleg ritka a dolog, még tudok röhögni rajta, akár hajnali háromkor is), viszont úgy alszik, mint egy disznó. Ordenáré módon röfög, hörög, nyöszörög, nem mintha baja lenne, úgy tűnik, nála ez az alapbeállítás, amivel nem ébreszti fel a nagyot, de nem is hinném, hogy olyan pihentető mellette két méterrel aludni. Ha kiveszem mellőle és nem együtt alszanak, akkor mellettem kell aludnia, amivel annak az esélyét, hogy pihenni tudjak, bármennyit is, nullára írom. Kinek kell egy zombi anya? Ha nem veszem ki mellőle, együtt alszanak, és igaz a sejtésem, hogy ezzel viszont a nagy pihenését teszem tönkre?! Kinek kell egy zombi két és fél éves?

És a legmegdöbbentőbb az egész „lett két gyerekem” ügyben: nem az, hogy van egy kicsi babám kicsi füllel, kicsi szájjal, apró fenékkel, hanem hogy én egyébként egy hatalmas két és fél évessel is rendelkezem, a maga több mint tizennégy kilójával, izmokkal, hájjal, marokra fogható végtagokkal, amik nem ropihoz, hanem emberi testhez hasonlatosak. Egész váratlanul ért, hogy nem csak egy új embert kell megtanulnom, megismernem és megszoknom, hanem azt is, aki egyébként olyan, mintha mindig is itt lett volna velem, és akiről azt hittem, már mindent tudok. Mégis kiderült, fogalmam sincs róla igazából, hogy milyen nagy már valójában.

 

Nyina