8.hét
6000 gramm

Kamasz voltam még félig, önálló keresettel és régi párkapcsolattal, ami veszélyes kombináció, ha a szülőktől való elszakadásról van szó, de még együtt laktunk apuval. Veszekedtünk, ami különösebben nem volt ritka, de már elegem volt, hiányzott a kapcsolatunk, amiben nem ettük és szekáltuk egymást a végtelenségig, és valahol sejtettem is, hogy van rá esély visszahozni azt, csak nem szabadna együtt laknunk. Beültem a kocsiba, egymásra néztünk a pasimmal, nem kellett mondanom semmit, elindultunk.

A határ előtt nem sokkal felhívtam aput, hogy akkor most kimegyünk egy kicsit Bécsbe, muszáj közénk legalább egy országhatár és valamiért már ettől mindenki megnyugodott kicsit, hogy menekülés közben azért még telefonálok, hova is megyek. Spontán volt az életemben nagyjából minden a fentihez hasonlóan, hétfőn nem tudtam, mit csinálunk majd csütörtökön, így találtam magam néha Bécsben, néha Törökországban, különböző bulikban, városokban és országokban, félig kamaszon, önálló keresettel, spontán kapcsolatokkal.

Nem tudom, pontosan mikor lett belőlem aztán control freak. Van ennek köze a felelősséghez, persze. Nem ugrálsz, amikor. Van ennek köze az anyagiakhoz. Ha nincs már miből, akkor. Van ennek köze ahhoz is, hogy egyszerűen már elég belőle, a nagy spontaneitásból. De azért néha mégis jobb lenne, ha nem az lenne a legnagyobb rejtély a másnapban, hogy esni fog-e az eső és itthon maradunk só-liszt gyurmázni, vagy csak a szél fog fújni és kimegyünk a játszótérre. Ilyenkor úgy csinálok, mintha hirtelen eszembe jutna reggel, hogy menjünk el az állatkertbe, mindenki örül a hirtelen meglepetésnek, és azt csak nekem kell tudni, hogy igazából ezt is napok óta tervezem és szervezem.

Mégsem megy, egyre kevésbé megy a tervezetlenség, telerakom az életemet korlátokkal, önként, mert úgy jobban érzem magam. Rutinokat építek ki. Táblázatokat állítok össze. Külön hetirendet csinálok, ha elvégeztem belőle valamit, kihúzom. Este átnézem, mik maradtak ki, másnap reggel azzal kezdek. Benne van az is, hogy hajmosás. Google spreadsheetben osztom meg az érintettekkel a kilenc közelünkben lévő csanáról begyűjtött infókat, van folyamatosan frissített mit kell venni doksim, az én hűtőm a laptopom. Ha a környezet előjön a „mikor lesz harmadik, kéne egy kislány is” kezelhetetlen maszlaggal, akkor a legőszintébben tudom azt mondani: nem, nekem ennyi a logisztikai határom. Mert valahol reménykedek, hogy majd, egyszer, tíz vagy húsz év múlva kevesebb lesz a táblázat, a rutin és a mankó.

Hogy már nem kell check pipe a cumi, pelenka, váltóruha, textilpelus mellé, hogy nem kell hetirend a különórákhoz, szülői értekezletekhez, pénzbefizetésekhez, hogy tisztán tudom tartani majd a lakást anélkül, hogy csipogó hang figyelmeztetne szerdán arra, hogy ma van portörlés. És akkor majd vénülő kezemmel fogom meg a kezedet, újra nem fogom tudni hétfőn, mit hoz a csütörtök, lesz hozzá pénz is, férj is, Törökország vagy Köveskál. Addig pedig megpróbálom elfogadni, hogy nem születtem zseninek a témában, hogy kellenek a mankó táblázatok, spreadsheetek és kihúzható napirendek, megpróbálom nem szégyellni, hogy nekem ez így megy, hanem megpróbálok büszke lenni arra, hogy így viszont megy.

Az élet egyébként egy nyolchetessel rettenetesen cuki dolog, a nyolchetes ugyanis éjjel 11 órát alszik, pont mint a bátyja, nem kapja el a fosós-hányóst, amit én meg a nagy igen, nem sír, csak ha ráadom a terpeszbetétes pelenkát, vagy ha a nagy csupa szeretetből beledugja az arcába a mozdonyt, amit mindenképp meg kell szemlélnie. Viszont vattacukrosan kedves hangokat hallat, hajlandó mosolyogni, bár inkább a testvérére, mint rám, zabál rendületlenül, amitől én fogyok rendületlenül.

Azt mondjuk megtippelni sem tudom, mikor lett pontosan a magatehetetlen csecsemőből figyelő, gügyögő, éber baba, egyszerűen megint lemaradtam róla, mert most meg a nagyra figyeltem, amikor meg a nagy volt ebben a szakaszban, magamra figyeltem, de azért üdvözlöm a változást és nem kesergek, hogy tessék, már megint ennyi volt abból a megfoghatatlan korszakból, elindultunk a lejtőn, nemsokára ketten fogják a következő párbeszédet naponta tucatszor lefolytatni: Mit csinál a bácsi? Olvas. Mit olvas? Újságot. Mi van benne? Nem tudom, nem látom innen. Mit nem látsz? Az újságot. Milyen újságot? A bácsinál. Milyen bácsinál? Aki olvas. Ki olvas? De azért az enyém a világ két legszebb, legkedvesebb, legokosabb és legcukibb fia. Mondjuk ezt nem tudom táblázatokkal bizonyítani, de ha így folytatom, még sikerülhet.

Nyina