Disclaimer: ez a poszt nem arról szól, és nem kívánja azt sugallni, hogy rossz szülő az, aki a gyermekével étkezés, utazás, házimunka közben vagy bármikor máskor rajzfilmet nézet, egyszerűen csak be kíván mutatni egy másik utat annak minden nehézségével együtt.
A múltkoriban ki kellett festeni egy szobát nálunk, és a festő néhány óra után félénken megkérdezte, hogy ugyan semmi köze hozzá, de ugye jól látja, hogy nincsen tévénk. Érződött benne a bizonytalanság, hogy most valami intim dologra tapintott rá, amivel lehet, hogy meg fogja sérteni a vélt vallási meggyőződésünket. Megnyugtattuk, hogy ugyanott tartjuk, mint azoknak a festőknek a hulláit, akik erre korábban rákérdeztek…
Félretéve a viccet azért szántuk rá magunkat, hogy írjunk posztot ebben a témában, mert az ismerőseink között arról beszélgetve, hogy nincs tévénk, és a gyerekeket rajzfilmek nélkül próbáljuk felnevelni, mindig az az érzésünk volt, hogy azt gondolják, hogy Úristen, ha ezek nem néznek tévét, akkor mi lehet még otthon? Szabad tűzön főznek? Kukoricán térdepeltetik a nadrágszíjjal megvert, be nem oltott gyereket? Ufóhívők és esténként imádják a lenyugvó napot? (Na, ez utóbbi mondjuk pont igaz, mert az erkélyről mindig meg szoktuk csodálni a naplementét.)
Az egész ott kezdődött, hogy már a házasságunk előtt külön-külön mindkettőnket zavarta, hogy otthon háttérzajként volt bekapcsolva a tévé, akkor is ment, amikor senki sem nézte, senki sem figyelt rá. Néztük mi is, de felnőttként már csak konkrét céllal, ha konkrétan meg akartunk nézni valamit. Amikor összeházasodtunk, akkor tudatosan úgy gondoltuk, hogy mivel filmeket, sorozatokat lehet laptopon is nézni, nincs szükségünk tévére. Így is lett, ha úgy adódott, hogy kedvünk támadt megnézni egy filmet, megnéztük laptopon.
Mielőtt első gyermekünk megérkezett, már érlelődött bennünk a gondolat, hogy ha lehet, megpróbáljuk legalább az első néhány évben képernyőmentesen nevelni. Ebben több dolog is közrejátszott: sokat olvastunk/olvasunk róla, hogy tudományos kutatások szerint az első néhány évben mennyire vissza tudja vetni egy-egy készség fejlődését a képernyő bámulása, illetve személyesen mindkettőnket kirázott a hideg attól képtől, ahogy az egy-másfél éves gyerek meredten, gyakorlatilag mozdulatlanul mered a tévére a kedvenc meséje közben. Ezért elhatároztuk, hogy megpróbáljuk. (Közben teltek-múltak az évek, megjelentek a tabletek, az okostelefonok, és azt vettük észre, hogy már nem csak tévét és laptopot néznek a gyerekek, de buszon, metrón, evés és babakocsizás közben az okostelefont meg a tabletet is (rajta az esetek 95 százalékában Bogyó és Babócát).)
Megpróbáltuk, és most ott tartunk, hogy szerintünk az otthonunk öt kilométeres körzetében (város) a négy és féléves lányunk az egyetlen a korosztályában, aki nem látta a Jégvarázst. Nem a mai nap, vagy ezen a héten, hanem egyszer sem.
Nehéz volt? Igen. Volt értelme? Azt csak reméljük, hogy igen.
Miért volt nehéz? Két okból is. Az első, a kisebbik nehézség az volt, hogy hogyan fogadtassuk el a környezetünkkel a döntésünket. A rokonság próbálja tiszteletben tartani a kérésünket, de ez nem mindig sikerül, a szükséges nagyobb időráfordítás miatt, amiről majd később írok.
A legnagyobb megrökönyödést azonban a játszótéri ismerősöktől kaptuk, amikor nem tudtunk értékelhető választ adni arra kérdésre, hogy ti mit tesztek akkor, amikor a gyerek könyörög egy olyan játékért/édességért, amit a tévéreklámban látott. Emlékezetes szituáció volt, amikor egy vendég kisgyerek egy szünet nélkül végigjátszott vendégség után hangosan, számonkérően felkiáltott, hogy
„Mikor lesz már végre tévétek?”
A fő nehézség az, hogy mivel mindkét gyerekünk olyan, hogy kevés időt játszik magától, ezért vagy bele kell vonni abba a tevékenységbe, amit egyikünk csinál, vagy ha ez nem megy, mesélni kell, foglalkozni kell velük, le kell ülni játszani, de legalább irányítani kell a játékot távolról. Akkor is, amikor a szülő mást, vagy máshogy csinálna, vagy mert éppen fáradt, vagy ideges. Ismerőseink kivétel nélkül felnőtt-időnek kihasználják azt a napi egy-másfél órát, amit a gyerek a tévé előtt tölt. Nekünk ez nincs meg (ráadásul délután sem alszanak már), és nagyon hiányzik, hogy ne csak este 10-kor tudjak a saját dolgaimhoz jutni, amikor már semmihez nincs erőm. Ez a tapasztalat szerint nagyon nagy erőfeszítés, ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy szülő egy előírt szigorú orvosi diéta mellett próbálja a bölcsis/ovis gyermekét élelmezni.
Egy ismerős, akinek még nincsen gyereke, megdöbbenve mesélte, hogy a wellness szállodában, ahol megszálltak, a vacsoránál nem volt olyan kisgyerekes család, ahol ne okostelefonon mesét nézetve etették volna a gyereket. Ez gyerekesként abszolút érthető, mert náluk otthon is így megy. Okostelefonnal egy vacsora, vagy egy reggeli le tud menni negyedóra alatt, anélkül akár másfél óra is lehet. Gyerekenként. Arról nem is beszélve, hogy bár a pszichológusok szerint teljesen normális, ha egy kisgyereket nem köt le az evés önmagában, és közben izeg-mozog, emiatt kiborít ezt-azt, mindezt egy vendéglőben sem a pincérek, sem a többi vendég nem nézi jó szemmel. Nem nagy áldozat lemondanunk a hétvégénkénti vendéglőzésről, de sajnos akadnak olyan ünnepi alkalmak, amikor nem elkerülhető a helyzet, és mi a finom étkek élvezése helyett a gyerekek szűk keretek közötti lekötésén fáradozunk egész végig.
Mit remélünk ettől? Nem tudjuk biztosan, hogy jobbak lesznek-e tőle a gyerekeink képességei vagy sem, de azt gondoljuk, hogy biztosan nem ártunk vele, és biztosan meg tudjuk óvni néhány felesleges félelemtől és szorongástól (megvan Wilberforce A hegy gyomrából? Na, ugye…). El tudjuk azt kerülni, hogy felesleges szorongjon olyan dolgoktól, amiket a rajzfilmekben lát. Persze, ha mellette ül a szülő a film közben, az nagyon-nagyon sokat számít (mint fentebb írtam, ez meglehetősen ritka), de ahhoz, hogy egy másfél órás film alatt minden szorongása és félelme kiderüljön a gyereknek, folyamatosan az arcát kéne nézni, és időként a megállítani a filmet. Sokszor megtörténik, hogy síró gyereket visznek ki a moziból, mert a szülő úgy gondolta, hogy a korhatáros karikának ugyanaz a szerepe a filmeknél, mint a társasjátékoknál. (Vagy naivan elhitte a korhatáros karikát anélkül, hogy előre megnézte volna, mire is viszi el a kisgyerekét.)
Előnye lehet még a képernyőmentes életnek, hogy a saját fantáziáját használja a rajzfilmekben látottak helyett, vagy akár ha csak legózik az alatt az idő alatt, amit a rajzfilmekkel töltene.
Itt beszúrok egy kérdést, amit minden ismerős megkérdez a harmadik percben: nem lesz kiközösítve a gyerek attól, ha nem látja az éppen aktuális rajzfilmet? Eddig (négy és féléves a nagyobbik) nem volt gond, ugyanúgy játszott a többiekkel Elzásat és Annásat anélkül, hogy látta volna a rajzfilmet, és már a többi hercegnőnek is tudja a nevét. Mégsem igényli különösebben, hogy meséljem el, nézzük meg. Megbeszéltük, hogy majd ha nagyobb lesz, és ezt el is fogadta.
Ha eddig még nem adták fel az olvasást azzal, hogy pedig de, ezek tényleg szektások és/vagy szimplán hülyék, hozzátennék még két dolgot. Az egyik hogy hiszünk a fokozatosság elvében, ezért a teljes mentességet a gyerek hároméves koráig csináltuk/tervezzük csinálni, azóta nem rendszeresen, de néztünk/nézünk gyerekdalok videós verzióit a neten (pl. Gryllus) maximum napi negyedórát, és fokozatosan, talán az iskolás korba lépéskor eljutunk majd az első egész estés mesékig is. Az érdekes, hogy még az előbbi zenés videók között is van olyan, amiről kiderült, félelmetes a gyerek számára, ezért többet nem kéri, hogy nézzük meg.
A másik dolog, hogy tabletet vagy okostelefont sem adtunk a kezükbe azzal a céllal, hogy játsszanak rajta, mert hasonlókat gondolunk róla, mint a rajzfilmezésről. Itt megint beszúrok egy állandó kérdést, amit feltesznek: hogy fog így a gyerek haladni a korral, ha nem tanulja meg a tablet használatát? Azt gondoljuk, hogy a fára mászástól és a legózástól jobb programozó lesz később, mint a tabletes játékoktól, és azt is, hogy ha egy kétéves gyerek meg tudja tanulni a tabletet használni (mert ez így van), akkor egy nyolcéves is meg tudja majd tanulni, ha oda kerül a sor.
A jövőre mi is kíváncsiak vagyunk. Majd megírjuk, hogy mire jutottunk.
Nünüke
