Laci tíz hónapos. Olyan gyorsan szalad az idő, olyan sebesen követik egymást az események, a fejlődési szakaszok, hogy csak kapkodom a fejem. Hat hónaposan átfordult mindkét irányba, utána villámgyorsan jött a felülés, mászás, felállás, és most már segítséggel lépeget. Egyre önállóbb, és igazi sajtkukac. A fürdés utáni törölközés-masszázs már nem az a meghitt, bensőséges program, ami korábban volt, hanem valódi közelharc. Folyton szökni próbál, forgolódik, hasonlóképpen pelenkázás közben is. Korábban szeretett az ölemben ülve nézelődni, most még arra az időre sem hajlandó nyugton maradni, amíg megitatom.

Néha jó nosztalgiázni, milyen is volt, amikor még több órát aludt napközben, vagy amikor nem kellett árgus szemekkel figyelni minden mozdulatát. Nem kellett rögzíteni a cipős szekrényt, biztonságba helyezni a szemetest, vagy randa élvédőkkel ellátni az összes polcot. Ami változatlan: imádom, ő a mindenem, és legszívesebben álló nap puszilgatnám, de már nem hagyja. A világ érdekesebb, menni kell, felfedezni, megismerni, bajt csinálni, mosolyt csalni az ősök arcára. Hiába, cseperedik. Én meg csak nézem, és igyekszem lekövetni lelkileg. 

Arra gondoltam, felvillantok néhány eseményt/érzést/furcsaságot az elmúlt hónapokból. Hiszen a legutóbbi posztom a szülés utáni napokról szólt, és azóta sok minden történt velünk.

Laci például szemüveget kapott. Hat hónaposan mentünk először szemészhez, mert kicsit kancsalnak láttuk mi is és a védőnő is. Kiderült, hogy távollátó, +2,75-ös dioptriával, valamint a jobb szeme fókuszáláskor kimozdul egy kicsit. Értetlenkedtem, hogy egy ekkora gyerek hogyan fog szemüveget viselni, de a doktornő megnyugtatott: nem szokott gond lenni. A kételyeim sajnos beigazolódtak, az első alkalommal lekapta magáról a szemüveget. Aztán kezdődött a játék: én megtöröltem, visszatettem, ő levette. És ezt egymás után sokszor. Feladtam. A kontrollon előadtam a kudarcunkat, mire a doktornő tapaszt javasolt. Hetente háromszor egy órára kell a bal szemét takarni, és közeli dolgokat mutogatni neki (könyvet, újságot, rajzokat). Bár a tapasz levételekor ordít, mint a sakál, (elég erős a ragasztó, órákig nyomot hagy) a könyveket pedig két perc alatt megunja, és mászik mindenfelé, becsülettel betartjuk az előírtakat. Hogy lesz-e javulás, nem tudom. Remélem, elnövi a szemproblémáját. Amúgy nem csodálkoznék, ha a fiam alaposan bokán rúgna, ha felnő. Szerintem az jön le neki, hogy anya csupa kellemetlen dolgot csinál. Nem elég a szemtapasz körüli hercehurca, de még körmöt is vág, fület és fogacskát pucol, tornáztat, öltöztet, reggelente csipákat halász ki a szemből, szálkát operál ki az ujjacskából stb. Miközben apa masszíroz, olajoz, fürdet, a szakállával cirógat, égnek emel, kacagtat, és semmi olyat nem vállal be, ami sírással járhat. Hol itt az egyenlőség?

Ja, és a legrosszabbat még nem is említettem: anya orrszi-porszival sokkol. Szerencsére eddig egy náthás időszakon vagyunk túl, néhány napig szörcsögött a drágám, muszáj volt könnyíteni a szenvedésein. Egyedül, egy kézzel lefogni a négy végtaggal nyolc irányba hadonászó prücsköt, és beletalálni a picike orrlyukacskába, miközben ide-oda rángatja a fejét és ordít, szinte extrém sport kategória… Borzalmas. De ha muszáj, akkor muszáj.

Nem csak én extrém sportolok, hanem Laci is. Amikor mászni kezdett, kiderült, mennyire nem gyerekbarát a lakásunk. Oké, a polcokat élvédőztük, na, de a konvektort, az etetőszék lábát, az állólámpát? Kellett volna? Kellett volna. Olyan harci sérüléseket szerzett, hogy kívülálló simán hihette volna: verjük a gyereket. Hol a homloka jobb oldalán, hol a bal oldalán, máskor meg középen lilult. Volt, hogy ott álltunk mellette, és úgy történt a baleset, én már csak a látványosan növekvő puklit borogathattam. Szerencsére ezen is túl vagyunk. Bár még mindig nincs benne veszélyérzet, pl. simán lebucskázna fejjel előre a heverőről, összességében azért óvatosabb lett. Én pedig igyekszem résen lenni.

Az első gyerek igazi tanítómester. Ő az, aki elviseli a szülői üzemmódba való átállásunk minden zökkenőjét, miközben oktat, képez minket, hogy a tesó(k)nak már bejáratott apu és anyu jusson. Az elsővel szerzett tapasztalatok hihetetlenül értékesek, amelyeket meg kell becsülni. Én például soha többé nem adok pénzt kenguruért. Utálta, ha beletettük. Ugyanez a helyzet a rugós hintával. Az állítható magasságú bébikomp (nem kell benne lábujjhegyen pipiskednie) viszont isteni találmány. Hasznos konklúzió még, hogy hat hónapos korig felesleges pólót és cipőt venni a gyereknek, hogy a legtöbb holmiból tökéletes a használt verzió, hogy a bonyolult játékok helyett néha többet ér egy papírzsepis csomag, újságpapír, vagy ásványvizes palack, hogy a horror-drága üveges bébiételek helyett jobban megéri főzni, hogy a fehér ruhákból a legkönnyebb kivenni a foltot, hogy a másfél szoba-konyhában nem fér el a járóka, hogy nem érdemes olcsó diszkont pelenkákkal próbálkozni, és a többi, és a többi… Persze lehet, hogy a második majd ki se akar szállni a kenguruból. Így legyen okos az ember…

További három keserves tapasztalat.

1. Könnyű visszahízni a szüléskor leadott súlyt akkor is, ha az ember lánya nem szoptat. Elég annyi, hogy itthon vagyok, tele a hűtő, én meg két bábozás/játékautózás/mondókázás között rájárok, vagy a gyerekkel együtt eszem, naponta ötször. A mozgás pedig kimerül az anyatetű-tempójú sétában, meg a gyerek cipelésében. Ezen turbó sürgősséggel kell változtatnom!

2. Habtestemen kívül ideje az agyamat is tornáztatni. A pépesítés-pelenkázás kombóba ugyanis rendesen bele lehet kényelmesedni.

3. Tíz hónapig szinte szimbiózisban éltünk, utáltam még csak egy órára is magára hagyni. Nem is tettem túl sokszor. És bár lehet mozi, éttermi vacsora és fodrász nélkül élni, de vajon érdemes? Kell a privát szféra, sok idő telt már el nélküle. A lelkiismeretemet meg majd lehalkítom valahogy…

És még valami, ami első hallásra agybajnak tűnhet. Most már nem jellemző ugyan, de az első hónapokban (amikor még volt időm gondolkodni) sokszor motoszkált a fejemben az elmúlás, a halál gondolata. Talán furcsa, hogy egy anya, aki fürdik a boldogságban, imádja a fiát, élvezi az új élet minden csodáját, ilyesmin töpreng, de velem ez történt. Én sem értem. Talán a hormonok? De felötlött bennem, hogy aki megszületik, meg is hal. Hogy az élet, amit a férjemmel egyetértésben teremtettünk, egyszer majd elmúlik, elillan. Megszületik, kiteljesedik, aztán elhervad és eltűnik… És hogy egyszer mi is elmegyünk, itt kell hagyni őt, a legfontosabbat. Az ember tudja ezt valahol mélyen, sejtszinten, de valahogy nem tudatosul, nem fogalmazódik meg ilyen világosan. Veszítettem már el rokonaimat, voltam már temetésen, mégis úgy látszik, a szülés, az új élet felbukkanása volt olyan elementáris erejű esemény, ami felszínre hozta bennem a nagy körforgás félelmetességét. Megoldás persze nincs. Egyvalamire törekedhetünk: hogy értékes embert neveljünk, aki tartalmas életutat jár be. Hogy megadjunk neki minden tőlünk telhetőt. És hogy olyanná legyen, aki ugyanezt tartja majd fontosnak a saját gyermekeivel kapcsolatban is. Mert akkor nem volt hiábavaló a ténykedésünk. Vajon sikerül?

(Legközelebb arról mesélek, milyen az élet egy állástalan apával.)

zsanna83

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?