Elégedetten vigyorog, hami jön. Kicsit izgulok. Salátafőzelék a menü. Hát, mit mondjak, már hozzáedződtem a pempőkékhez, de ez mindennek a teteje. Színe, íze, illata… jesszus, szegény gyerek. Pedig igyekeztem a legjobbat kihozni belőle. Alaposan megmostam a leveleket, egy tál, kiolvasztottam a falatnyi husit, még egy tál. Hámoztam, szeleteltem, két kés, vágódeszka. Két kis fazék, az egyikben a sali párolódik, a másikban a husi meg a krumpli, aztán előkerült a szűrő, majd a botmixer. Konyha romokban, de a nagykönyvek szerinti, egészséges, friss ebéd előállt.Nem sértődöm meg, ha ezt most nem eszed meg, mondom neki, de azért biztatóan mosolygok. És nyitja a csőrét. Nagyra. Ízlelget… vigyorog. Megint nyitja, s közben elégedetten dünnyög. És egyre gyorsabban nyitja, várja, kívánja a falatot. Itt kezdődik a baj.

8-10 falat után már nem tudom növelni a tempót; neki, ha nem is rágnia, de nyelnie mindenképp kellene, nekem meg kanalazni. Van ennek egy ritmusa, a végtelenségig nem lehet fokozni. Szerintem. De ő meg visít, a türelmetlen mindenit neki, de fel van háborodva. Aztán néhány szuperszonikus falat után lenyugszik, azért csak nem apad el az élelemforrás, még ha ráérősnek tűnik is.

Kezd telítődni a pocak. A tempó lassul, haha, mondtam én… de tudom, ez csak pillanatnyi mámor, mert ami ezután jön, ahhoz kevés vagyok, nagyon. Szóval telítődik a rendszer, figyelem lanyhul a kaja irányába, de annál inkább felpörög a külvilág felé. Jön a falat, nyílnak a csöppnyi ajkak, és abban a tizedmásodpercben, ahogy a falat a nyíláshoz ér, máris elfordul. Mi a vége? Spenótcsík a fejen, hajig. És ezt mindkét irányban, minden második falatnál, elkerülhetetlenül.

Nem adom fel, hiszen nyitja még a száját. Törlök, kanalazok. Jön a következő stádium. Anya figyelme lankad… hüvelykujjacska szájba be. Keresztül a spenótos orcán. Kezét visszakérem. Na itt elszakad a cérna, süvölt egyet, míg én letisztogatom a nagyját, kézről, fejről, nyakról, mindenhonnan, amit elérek (az asztalka alá nem látok, csak reménykedem).

Tűri, de bizony unja. Mit látnak a kerek kis babaszemek? Figyelmetlen felmenője elérhető távolságban felejtette a tányérkát, benne a maradék zöldpürével. Észlelem a bajt, de nem vagyok elég gyors, a másik, eddig még tiszta, ámde szabad kezével máris lecsap, mint a vércse a zsákmányra. Felszisszenek, tányér el, maszatos kéz elkap, huhh, de mielőtt azt hinném, ezt megúsztam, visszatéved a tekintetem a másik oldalra. Mert az arcocska tisztogatását mindeközben nem hagytam abba, a szalvéta ott zizeg a szája körül… zizegett… a fele bizony már bent van. Ott egye a fene a spenótos kezeket, enyhítek a ketrecen, amit a kis örökmozgó köré a karjaimmal emeltem, arcocskát megfogom, és dalolászni, kerregni, huhogni kezdek. Erre úgy megdöbben, hogy szerencsére a szája is tátva marad… megvan a szalvéta, nyálas, kiflibe összeállt massza, fúj.

Ezalatt persze a két ragacsos kéz egy óvodányi maszatos praclit megszégyenítő sebességgel mindent, de mindent összefogdosott, áhh, na mindegy, a zöld kijön a ruhából. Újra törölgetni kezdek, hogy legalább a nagyja lejöjjön, mire bömbölni kezd. Éhes vagy, hammhamm, kérdezem. Hát ki tudja alapon pici falattal közelítek megint, egészen hihetetlen módon enni kezd, újult erővel, csak már sokkal, de sokkal zöldebben. Lelazulok, tök jó, nem hiába kutyultam.

Aztán egy óvatlan pillanatban, minden átmenet és figyelmeztetés nélkül egyszer csak betelik nála a pohár (meg a pocak), ordítani kezd, de ez már jól felismerhetően az étkezés végét jelenti. Csak hát a telítettség érzés oly hirtelen tör rá, hogy az utolsó nagy falatot már le se nyeli, csak úgy bugyog ki a szájából sírás közben. Újabb szalvéta, próbálom megállítani az áradatot. Sír, mint a veszedelem, próbálom kihúzni az ülésből, persze ilyenkor sose nyílik a biztonsági öv, na végre sikerül. Spenót még mindig bugyog, már a krokodilkönnyekkel keveredik. Ismeritek, milyen az, amikor már nem csak az arcát törlitek, hanem belülről a száját, nyelvét is?

Kimerülten bújik a vállamba, a pólóm már zöld, hogy honnan jön a püré még mindig, ki tudja. Beteszem a kiságyba. Az ugyanis jelzésértékkel bír. Aki ott tartózkodik, annak biza aludnia kell. Egy valamit nagyon tud a lányom – ilyenkor tényleg alszik, köszönhetően (szerintem) annak, hogy napközben egészen pici baba kora óta kint van velünk a nappaliban; először a kinyitott kanapén ágyaztunk meg neki a hancúrhoz, majd amikor már forgolódott, körberaktuk párnákkal, később székekkel, most meg már szabadon garázdálkodik a lakásban négykézláb. Szóval az ágynak kérem, funkciója van, komolyan kell venni.

Elégedett vagyok, nahát, milyen szépen ebédelt, mit nekem a teljes generál, amire a konyha vár. Már alszik is… aztán eszembe jut rongyi egerünk. Mert az az alváshoz nélkülözhetetlen. Tegnap mostam ki. Vajon zöld lesz az is, mire felébred?

Krian