Ismét eltelt egy nyár. Villámgyorsan, mint mindig, ám mégis kicsit másként, mert óvoda után iskolát kezdett Szabi szeptemberben, érettségizik a nagylány és nyolcadikos a nagyfiunk. Én pedig tíz éve abbahagyott pénzügyi tanulmányaim befejezését kezdem meg esti képzés keretében. Hú, micsoda év áll előttünk!

Június utolsó két hetében Mama vigyázott Szabira, mert nekem még dolgoznom kellett. Az igazi szabadságot júliusban kezdhettük meg rögtön egy rendkívüli nyaralással.

Ismét Bözsi-programmal – nagyon mást nem is engedhetünk meg magunknak – Szabika tartós betegsége jogán mentünk, ugyanis a nagycsaládosból már kicsúsztunk. Így adódott, hogy egy igazán különleges kirándulásban volt részünk így a nyár elején, hiszen öt hasonló csodabogár gyermeket nevelő családdal töltöttük el ezt a csodás hetet. Kicsit féltünk az idegen környezettől, de felkészítettük Szabit a legjobb tudásunk szerint annyi különbséggel, hogy most kicsit őt is érzékenyíteni kellett.

Mikor megérkeztünk, minden maradék kis félelmünk is elszállt, abszolút felkészülten vártak minket előre összeállított programokkal. Az épület teljesen akadálymentesítve volt, hiszen voltak mozgásukban korlátozottak is velünk. Nem volt gond vagy nevetség tárgya, hogy Szabi hozta az új kedvencét Csipit - egy nála magasabb narancssárga dinót - ami bekötve utazott az autóban velünk mindenhova, mert Szabi szerint így biztonságos. Nem okozott semmilyen kellemetlenséget, hogy fülhallgatóval zenét hallgatott MP3-on, amikor közösségi programok voltak, vagy az ebédlőben együtt ettünk a többi családdal.

Nem firtatta senki, hogy miért nem válaszol bizonyos kérdésekre, vagy miért nem engedi, hogy megérintsék. Ugyanakkor számomra is meglepő módon igazán kiválóan viselte a többi gyermek „furcsaságait”, illetve a közösséget és a programokat. Hiszen itt valóbban együtt volt ez az öt család, kirándultunk, múzeumban voltunk, strandoltunk, fagyiztunk… Szuper volt átélni ezeknek a családoknak az érzéseit, meghallhatni a történeteiket. A szó legszorosabb értelmében sorstársaink voltak! Miközben mi beszélgettünk, a gyerekek együtt játszottak, volt kicsi és nagy, fiú és leány. Terelgettük, vigyáztunk egymás gyermekeire. Nagyon fáradtan, de rengeteg élménnyel tértünk haza.

A nyár közepét otthon töltöttük. Sokat játszottak a fiúk az udvaron. Vettünk nekik egy trambulint, sikítva ugráltak rajta naphosszat. Miközben mi, felnőttek tetőt cseréltünk a házon abban a nagy melegben. Őszinte leszek, nekünk nem volt sikítani kedvünk, legalábbis jókedvünkben... Ugyanakkor nagyon örültünk, hogy végre ez is meglett, mert három évet vártunk a szakemberre, és bizony már nagyon aktuális volt.

Augusztus első hetében kedves barátnőm jóvoltából eltölthettünk egy hetet a Balatonon. Csodás 28 fokos vízben, minden nap strandoltunk. Még éjszakai fürdés is volt a fiúk kérésére. Szabi szerint ez volt a legjobb rész, mert csak ők ketten voltak a vízben. Igazi pihenés volt, végre! Szabika hatalmas meglepetéssel ajándékozott meg minket, amikor a büfében a lángosokra várva láthatóan elkezdett feszengeni. A kérdésemre, hogy „Mi a baj, kicsim?” Azt válaszolta:

„Anya, nagyon nyikorog az a hintaágy a néni meg a bácsi alatt, zavar.”

Annyira boldog voltam, hogy megfogalmazta, és el is mondta konkrétan azt, ami zavarja, hogy még a könnyem is kicsordult. Eddig a pontig csupán tippeltünk, mi zavarhatja a gyereket, és ebben az esetben a büfé szagára/zajára tippeltem volna és nem pedig arra, hogy a sok zajból ez az egyetlen nyikorgás zavarja csupán. Azonnal felkaptuk az összes lángost, hamburgert, üdítőt és a fűbe telepedtünk a pokrócra, ott fogyasztottuk el jókedvűen a strandmenüt.

Hazaérve én már tűkön ültem a tanévkezdés miatt, hiszen három gyereket kellett beiskolázni: egy érettségizőt, egy nyolcadikost és a kicsi elsőst. A szabadságom pedig huszadikáig szólt. A stratégiám a következő volt: megkértem Apát, hogy jöjjön el velünk, míg én az egyikkel intézem a beszerzéseket, addig ő a másikkal nézelődik. Óvatos vagyok már, nem akartam felesleges vagy a gyerkőcnek nem tetsző felszerelést megvásárolni. És milyen jól tettem! Nekem nagyon tetszett a mignonos táska, hát Szabinak nem. Álltunk a táskák rengetege előtt, és az én fiam a legegyszerűbb szürke-sötétkék nagyfiús táskát választotta ki, természetesen a hozzá illő tolltartóval, mindezt körülbelül egy másodperc alatt. Semmi cicoma, mindenből a legegyszerűbb! Oké, gondoltam ismét tanultam valamit a gyermekemből. Nagyfiam is okozott meglepetést, ő nem kért új táskát, csak egy új tolltartót. Nagylányomnak ismerem az ízlését, így bár ő nem volt jelen, mindent ki tudtam neki választani, és nagyon örült az összes cuccnak! A pénztárnál pedig csak kapaszkodtam a bankkártyámba.

Augusztus utolsó hetében Szabi ismét a Mamánál landolt, és nagyon jól érezte magát. Metróztak, Szabi kérésére. Kimentek a Dunapartra hajókat nézni. Főztek együtt, újabban otthon is szeret kuktáskodni.

Egyetlen apróság árnyékolta be a nyár végét, mégpedig, hogy vészesen közeledett az iskolakezdés. Ezzel egy időben ismét megkeresett a Pedagógiai Szakszolgálat, hogy augusztus 29-én le kell vinnem Szabit újra, mert nem biztos, hogy megkezdheti ebben az iskolában a tanulmányait. Ne már, hiszen beiratkoztunk… Mi van? Kiderült, hogy a Szakszolgálat szerint 70 pontos IQ teszt felett – hiába van auti kódja – TANAK-os osztályba nem mehet, minimum enyhe értelmi sérült státusszal. Ne már! Értelmi sérült státusz, egy ép értelmű autista kisfiúnak? Hát, nagyon keserű volt a gondolatnak még az íze is!

Napokig bújtam a törvényeket és rendeleteket, beszéltem nálam okosabb emberekkel, aztán egyik hajnalban kipattant a szikra. Felhívtam az iskola igazgatóját és elmondtam neki a problémánkat. Nagyon szimpatikus és segítőkész volt az igazgató úr és a helyettes asszony is. Megígérték, hogy felveszik a kapcsolatot a Szakszolgálattal és nyugtattak, hogy Szabi itt fogja megkezdeni az első osztályt. Mivel telefonon nem sikerült elérnie sem az iskolának, sem nekem Ceglédet, így e-maileket írtunk és vártunk. Majd augusztus 28-án megjött a várva várt hívás. Kellemes meglepetésként egy nagyon kedves hölgy mutatkozott be, mint a Szakszolgálat vezetője és elmondta, hogy egyeztetet az iskola vezetőségével. Nem kell vizsgálatra vinni Szabit, megadják a kiegészítő záradékot, hogy TANAK-os osztályban kezdheti meg az iskolát. Ugyanis az iskola alapító okirata ezt engedi, így nem kell külön BNO kód a gyermekemre. Megkönnyebbültem!

Most két hónapja tapossuk az iskolát. Az első hetekben aludt a hátsó ülésen a fáradtságtól, de minden nap reggel egyedül megy fel a lépcsőn és integetet. Tanító nénik nagyon dicsérik, sőt „háreme” van a tantestületben, mondják… Én annak örülök leginkább, hogy van már barátja is, akivel sokat játszik és néha rosszalkodik is.

Pörgő

Szabiról itt olvashatsz még:

Így telik egy autista kisfiú napja

Autista a kisfiam - szeretni kell, ennyi az egész

Szörnyű volt, hogy nem érinthetem meg kiborult fiamat

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>