Pontosan egy esztendeje a születésnapomon készülődtünk, kicsit kapkodva, kicsit hezitálva, kicsit máshogy, mint máskor. Akkor éltem át életem legnagyszerűbb szakaszát, a kisbabámmal otthon lehettünk már egy kicsit több mint két hete. A párommal nagyon boldogok voltunk, és folyamatosan a kicsi körül forgott a világ. Nagyon aranyos volt. Mindent kis apróságot megfigyeltünk rajta, mindig vele voltunk, mert nem is szeretett egyedül lenni igazán. Sokszor vettük ölbe, volt, hogy az ölünkben aludt el. Nagyon okos volt, imádott zenét hallgatni, és szerette a szemüvegeket piszkálni az emberek fején, valamint mindig úgy mutogatott a kis mutatóujjával, mint egy kis professzor. Szőke és hatalmas fiúcska volt, aki tizenhárom és fél órás, az anyuka állandó tudományos magyarázkodásával vegyített, indított szüléssel jött világra, miután tíz napot ráhúzott odabent. Négy kiló tíz dekával született, ötvennyolc centiméteres hosszal.

Mindenki odavolt érte, még a csecsemős nővérek is óriás angyalkának hívták. A kórházban nem volt akkor pont ennyire duci baba, de ennyire szőke sem. Már élete első napján vigyorgott, és hát sokkal nyugisabb és derűsebb volt, mint ahogy azt az anyukája természetéből kifolyóan előre megjósolható lett volna.

De visszatérve az egyes szám első személyű szövegíráshoz… Pontosan egy esztendeje a születésnapomon, aznap, amikor az egyik dédnagymamája éppen megnézni jött őt, aznap, amikor problémáztunk puffadás miatt büfiztetéses és hasfájós problémák megoldásával, aznap, amikor azért kirohantam a boltba tortáért, de tapasztalnom kellett, hogy nincs torta, mintha a bolt tudná előre, hogy nem lett, mit ünnepelni aznap, hanem, inkább megszakad a szív…

Az ember a sorsfordító napokon is piszlicsáré dolgokat csinál, ami utólag igen dühítőnek tűnik. Például elmegy aludni egy fél órát, amíg a babát a papára, a nagynénire és a nagymamára bízza. Sonkás szendvicset vacsorázik a félhomályban, miközben természetesnek veszi, hogy gyermeke szuszog a kiságyban, és azt hiszi, hogy ez örökké tart. Az ember úgy véli, hogy a szokatlan, rendhagyó dolgok csak másokkal történhetnek meg, vele és az ő szeretteivel nem. Majd jön a döbbenet.

Hogy ez a kis vasgyúrónak titulált szőke angyali bébi percek leforgása alatt rosszul lesz. Az apuka ölében, kancsalít, elájul, lefektetjük, már nem kap levegőt, lélegeztetni kell. Tíz percig mesterséges lélegeztetés. Szemei egyre opálosabbá válnak. Fogalmunk sincs, mi baja van, a mentők már úton, és mikor kiérnek, már nem tehetnek semmit, és senki se tudja, hogy miért történt az, ami történt, csak állunk és nézünk magunk elé döbbenten. Kezdődik egy rémálom, amiből soha sincs ébredés.

Búcsúzás a szobában, még a karomban tartom, majd a mentőt váltja a halottaskocsi. Az ügyeletes gyerekorvos mindenről érzéketlenül kikérdez. Neki ez a dolga. Persze aztán kiderül, hogy ez az első ilyen eset, amit átél. (Hogy lehet ennyire részvétlen? – kérdezem magamban.) Már alig figyelek rá. A mentők őszintébbnek tűnnek, és legszívesebben őket is megölelném, hogy mindent megtettek érte, amit tudtak. Amikor kimegyünk az utcára, az a legrosszabb. Elengedni őt. Nem tudom, hogyan voltam képes odaadni a kicsi testét. A halottaskocsi nagyon rideg. A szomszéd kutya, ami máskor megugatja a ház előtt parkoló autókat, ezúttal hangját se hallani.

„Némaság. Vége van. Mi lesz ezután? Úristen. Ez meg sem történt. Biztos felébredek. Csak álmodtam.” – a fejem tele van mindenféle ilyen gondolattal. Nem tudom, hogy azon az éjjen, hogy aludtam el. A hülye Facebookon próbálom kiadni a lelkemet, pedig a Facebook, mint tudom nem erre való, és mivel az emberek egyre kisebb hányada éli meg közvetlen közelről a gyászt, egy szeretett személy elvesztését, főleg, mivel az ismerőseim többsége fiatal, ezért vegyes érzésekkel tudom csak kifejezni bánatom.

Már egy éve. Mindig bennem van, hogy úristen, biztos hülyének tartanak emiatt, hogy mindig őt siratom. Hogy úristen, biztos valami baj van velem, az érzéseim nem normálisak. Hülye voltam, hogy kitettem a gyászomat a közösségi oldalra. De aztán belül egy belső hang azt súgja, hogy eddigi életem során is azért küzdöttem, hogy az emberek próbálják meg jobban megérteni egymást, így éppen hogy elveimhez tartozik, hogy tabukat is döntsek az által, hogy ott is fel merem vállalni az érzésem, akkor is, ha sokan esetleg ódzkodnak az ilyesmitől vagy megpróbálják tagadni a halál tényét. A Facebookon elvileg nincs halál, mégis a sok megosztás pedig abból az alap emberi motivációból táplálkozik, hogy nyomot akarunk hagyni magunk után. A Facebookon elvileg nincs halál, de a Facebook mégis a haláltól való rettegésünk miatt létezik.

Amiatt, hogy aznap a Facebookra mentem, utána örökre a lelkemben ragad egy kis félsz bennem a közösségi oldaltól. Hogy ezt így racionalizáltam magamban egy félelmetes tereppé válik, és azután…  Addig két életem volt. Offline és online újságíróként. Az Offline teljesen átvette az irányítást, és mindent, ami online volt kiszorított. Az Offline fontosabb. Aztán azokban a percekben mégiscsak az online maradt, mert a barátaimat mind online tudtam elérni hirtelen.

Az első hét nélküle szürreálisan telt. A temetési ügyek intézése alatt olyan helyszíneket ismertem meg, amelyeket teljesen elrejt a társadalom, mintha szégyellné létezésüket. Ilyen hely a temető, a temetkezési vállalat, a patológia. Újra megjárom a nőgyógyászatot, ami így iszonyatos élmény.  Rengeteg tejem lenne, de már nincs kinek adnom. Felírnak tejapasztót. A fájdalom verseskötetek felé húz. Újraolvasom a kedvenc angol költőim verseit éjszakánként. Bennem él a bűntudat, hogy valamit mi csinálhattunk, ami miatt ez történt. Végül a kórboncnok elmagyarázza, hogy ez nincs így. Valahány ezrelék és ezrelék, és ezreléknél is megesik. Valahogy olyan eséllyel, mint aki lottót nyer, csak éppen az ördög lottóján játszott. Van valami szívprobléma a nagysúlyú fiú kisbabáknál. És akkor én is rátalálok erre a rendellenességre, mert ezt ilyen szóval nevezik, hogy rendellenesség, mert a többségnek nincs ilyen, így a rendnek ellensége ez.

A kórboncnok győzköd, hogy, amit mi esetleges tüneteknek véltünk, a magas vörösvértest számot, születéskori lilás körmök, a kissé magas vérnyomást, a hasfájást és puffadást stb… ahhoz kellett volna egy Dr. House (de legalább egy két karon, két lábon végzett vérnyomásmérés, valamilyen speckós műszer vagy MRI-is) is, hogy felismerje ezt a betegséget.

Pedig olyan messze nem voltunk attól, hogy időben észrevegyék, csak valahogy mindig máshogy alakult, hiába jártam túlzottan is ellenőrizni magunkat. Valahogy mindenki, minden orvos, ápoló, segítő túl optimistán állt hozzá. Egyedüli kivétel volt, amikor a terhesség harminchatodik hetében ugyanis a NST furcsa eredményt hozott, ami miatt majdnem kórházba fektettek. Akkor az SZTK-s nőgyógyász többször is a szívét hallgatta, és valamit motyogott, hogy ez nincs rendben, de a kórházban már nem vették ennyire komolyan a gyanúját. Hiába írta föl, hogy napi szintű CTG-zés javasolt, végül a szülészeten már mást mondtak.

A szülés után megfigyelés alatt akarták tartani a babát, és ezért javasolták, hogy csak később hozzák nekem, mint ahogy szokták az anyukáknak, mert még megvizsgálják alaposabban, de végül ez a megfigyelés is elmaradt. Nem tudom, miért. A folyosón hallottam még mielőtt első nap hozták volna reggel nekem, hogy valamit beszéltek róla a nővérkék, de csak a nevére figyeltem fel. Már sose tudom meg, hogy komoly dolgokról diskuráltak vagy csak kipletykálták, hogy aranyos baba.

Őrületnek tűnt az egész. Mindezen élményeket megfejelte, hogy rá kellett jönni, az egyik temetkezési vállalat valami furcsa divatszalonnak érzi magát, pöpecül, kikent-kifent vásárias eladónővel és a fejfákat karabélyként cipelő Schwarzeneggeresen morcos gyászhuszárokkal. Aztán a sors így vetett minket egy olyan temetkezéshez, ahol egy nagyon kedves hölgy – akinek a mai napig hálás vagyok – szívére vette ügyünket, és egy olyan temetést szervezhettem a kicsinek, amilyen kellett ahhoz, hogy őt szeretetben és tiszteletben elbúcsúztathassuk.

A temetés előtti időszak igen tudatosan telt számomra, és mindent teljesen éberen és praktikusan, pragmatikusan éltem meg. Minden kórházi leletet szinte napi rutinnal átolvastam. Köztük sokszor a hivatalos iratot a boncolásról. Örökre belém vésődött a következő latin hármas: preductalis coarctatio aortae (aortaszűkület).

Félni és rettegni kezdtem. Az orvostudományban való bizalmamat teljesen elvesztettem. Ha így, ilyen hirtelen és észrevétlenül belopakodik az életbe a halál, akkor hogyan tudjak hinni annak, hogy bármilyen betegség időben felismerhető, megelőzhető. Hogy hihettem azt, hogy minden jól fog alakulni, ahogy azt a kismamafüzetek sugallták? Vagy a kismamafüzetek miért nem készítettek fel arra, hogy mit tegyen az ember ilyen esetben, ha az ember anyává válik gyermek nélkül? Még minden körülöttem tele volt a mosolygó és boldog kismamák képeivel. Beléjük botlottam, ahogy az utcán jártam, még megvoltak a hónapok alatt felhalmozott brosúrák, az ismerőseimről szinte nap-nap után derült ki, hogy boldog anyák lettek. Sokat olvastam anyákról, anyákról, akik akarnak gyereket, anyákról, akiknek nincs kedvük az anyasághoz. Anyákról, anyákról, így meg úgy, mindenhogyan… Anyák, akik karcsúbbak lennének. Anyák, akiknek a gyermekágy mellett csalárd a férjük. Anyák, akik a baba fenekén található pelenkakiütések miatt panaszkodnak. Anyák, akik nem akarnak szoptatni. Anyák, akiknek narancsbőrös a combja és nem mernek bikiniben flangálni, vagy nem tudják bulizáskor, kire bízzák a babájukat. Mindezek a dolgok annyira törpének, jelentéktelennek és kicsinyesnek tűntek számomra. Azt suttogtam magamban, mit nem adnék ezekért a kicsinyes problémákért cserébe, ha még élhetne a fiam.

Arra gondoltam, hogy én miért nem lehetek már anya, amikor anyaként teljes volt a világ és egy nagy álmom vált valóra. Miért kellett elmennie, amikor annyira csodálatos baba volt? Miért kellett így történnie? Miért nem lehetett észrevenni? Miért nem vették a fáradságot, hogy megvizsgálják alaposabban, amikor még lehetett volna esély megmenteni őt? Minden tény és kérdés sokkolt, és pánikrohamok törtek ki rajtam. A szeretteimért, páromért hirtelen aggódni kezdtem, alig tudtam kimozdulni otthonról. Féltem, hogy mi lesz, ha az utcán hirtelen elájulok, rosszul leszek.

A nagyobb sokk után aztán jött a kisebb, hogy munkámat, amit szerettem már nem végezhetem többet, mert leépítések voltak, meg amúgy sem. Egy vidéki nő ne amúgy se álmodozzon tovább egy komolyabb szerkesztőségről…

Aztán lassan így eltelt egy év. A pánikrohamokat sikerült kezelnem és leküzdenem egy erre szakosodott kedves pszichológusnő segítségével. Azóta úgy vagyok, hogy minden kicsinységnek nagyon tudok örülni, akkor is, ha ez mégsem látszik rajtam. Teljesen más szemmel kezdtem tekinteni a világra. Többé nem gondolom azt, ha egy komoly alapítványi felhívást látok a kisgyerekekkel kapcsolatban, hogy ahhoz nekem nincs közöm. Igenis van közöm, mert ha legalább most is egy szakember elolvassa az írásomat, talán nagyobb figyelmet fog szentelni a preductalis aortaszűkület felismerésére a csecsemőknél.

Így egy évre rá, ahogy közeledik a születésnapom, reménykedem, hogy a dolgok nem hiába következnek be. Egy évvel a történtek után a kis célok azok, amik hajtanak, meg az az elvárás magammal szemben, hogy embernek kell lennem minden körülmények között.

Van Kiplingnek egy verse, amit példaértékűnek tekintettem a kisbabám halála után. Ez Rudyard Kiplingnek a „If” magyarul a „Ha” című költemény, ami az angolok egyik nagy kedvence, szerintem nem véletlenül.

Hogy egy év múlva hogyan fogok visszatekinteni a történtekre? Nem tudom. Ma szomorú az idő és egyelőre fellegek borítanak be mindent és nem csak képletesen és közhelyesen, várom, hogy kisüssön a nap:

„ha bánni tudsz a könyörtelen perccel:
megtöltöd s mindig méltó sodra van,
tiéd a föld, a száraz és a tenger,
és - ami még több - ember léssz, fiam!”

/Rudyard Kipling: Ha (Devecseri Gábor fordítása)/

Emese

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?