Amikor végre azt gondolom, minden megy a maga útján, telnek a szorgos hétköznapok (bár sokemberes a feladataink tengere) és emiatt még „nyeregben” is merem érezni magam, mindig jön valami, ami porba döngöl, és egyben fel is ébreszt ebből a nyugodt állapotomból.

Szépen indult a második tanév a gyerekekkel. Nagylányunk Szegedre költözött, munkába állt. Kisebb-nagyobb döccenőkkel, de működni látszik az „önálló élet”. Középső gyerkőcünk egész szép eredményeket hoz a szakközépiskolából, a kollégiumi életet határozottan szereti, alapvetően jól boldogul. Szabika simán megkezdte a második tanévét, kiválóan tanul, szorgalmas. A második félévben már nem szöveges értékelést, hanem érdemjegyeket kap. A maximalizmusa miatt komolyan fel kell készíteni arra, hogy nem biztos az ötös mindig minden esetben, ugyanis számára nincs más opció! A munkahelyemre érkezett egy új kolléganő, tehát már itt sem kell megszakadnom a rengeteg feladattól. Alapvetően minden rendben ment, egészen novemberig.

Amikor is azzal jött haza Apa, hogy felfázott. A háziorvosnak gyanússá vált, hogy nem csíp, nem fáj, csupán a vizelet színe változott meg. Így tovább küldte még aznap az urológiára. A szakorvos az ultrahangon egy szilványi daganatot talált a hólyagjában. Gyakorlatilag egy felfázás gyanúval ment orvoshoz és hólyagrák diagnózissal jött haza. Sokkot kaptunk. 43 éves.

A kórházba, ahova beutalták egy héten belül kapott időpontot. Műtéti úton el kell távolítani - mondta a főorvos. Az, hogy jó- vagy rosszindulatú, a szövettan mondja meg, de minden daganatot, ami a hólyagban van, alapvetően rosszindulatúként kezelnek. A jó hír, hogy endoszkóppal eltávolítható, spinális érzéstelenítésben, de sajnos nem kicsi, így a műtét sem lesz gyors és rövid. Azért, hogy megnyugodjunk, december elején a háziorvostól kértünk ct-re beutalót, látnunk kellett, van-e áttét. Hála Istennek, sehol máshol nem találtak tumort. Az első műtéti időpont január 2. volt, előtte egy nappal be kellett feküdni az előkészítés miatt. Óriási gond volt, hogy Apa retteg minden orvosi beavatkozástól, főleg a tűktől, képes egy fogászaton is elájulni. Vajon akkor hogy lesz így gerincbe érzéstelenítés?! Altatás akkor szóba sem jöhetett, pedig többször is elmondtuk, hogy nem fogja bírni. Oké, gondoltuk, akkor újévi első feladatunk az lesz, felkészülni. Már amennyire lehet.

A gyerekek azonnal levették, hogy valami nagy baj van. Tehát leültettük őket, és elmondtuk, Apa beteg. A reakcióikat sejtem, mondanom sem kell.

Azért, hogy feleslegesen ne pazaroljuk az energiáinkat, arra az elhatározásra jutottunk, hogy idén a téli szünetet magunk töltjük otthon, nyugalomban, vendégek nélkül. Eddig mindig nálunk volt a vendégvárás karácsonykor és 28-án, Szabi születésnapján. Nem volt osztatlan a megértés a családban és a barátaink között, ez komolyan meglepett. Hiszen szerintem teljesen érthető, ha egy ilyen helyzetben az ember lánya nem kíván kötelező „jó pofizásokba” belemenni és egy hadseregre sütni-főzni napokon keresztül. Kárpótlásul viszont talán soha nem volt ilyen meghitt és szép karácsonyunk.

Leszerveztem, hogy Szabira a Mama vigyáz január 1-től. Kicsi nyűglődés volt ugyan, de többszöri megbeszélés után végül Szabi el is fogadta, hogy ott fog aludni, mindaddig, míg Apa nem lesz látogatható.

Újév napján kettesben (nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy kettesben voltunk) a teljesen üres M0-áson azon járt az agyam, hogy vajon képes lennék-e a férjem nélkül új életet kezdeni. Tudom, ilyenkor nem szabad ezen túrázni, így gyorsan elhessegettem a gondolatot. Na, de mégis… többet éltem Vele, mint Nélküle! Nem, nem szabad, hogy érezze a negatív gondolataim. És így kattogtak a kerekek egyfolytában.

Estig mellette ültem a kórházban, majd másnap kora reggel már ott voltam. Valahogy zsigereimben éreztem, hogy nem lesz egyszerű menet már az érzéstelenítés sem, nemhogy az operáció. Majd 9 órakor betolták a műtőbe. Másfél óra múlva kitolták, azzal, hogy nem sikerült megszúrni, rosszul lett. Haza nem engedték, mert másnap volt egy elhalasztott időpont. Így másnap némi deja’ vu érzéssel a gyomromban kísértem a műtő ajtajáig az ágyon fekvő férjem. Majd eltelt megint másfél óra, és kitolták. Megint nem sikerült megszúrni, megint rosszul lett. Meg ne kérdezzétek miért nem altatták, ha már bent van a műtőben! Elhihetitek, megkérdeztem! Többször, több orvostól is. Épkézláb választ nem kaptam. Haza engedték, egy újabb időponttal február közepére, ekkor már altatásban…mondták. Szótlanul jöttünk haza a 0-áson.

Nagyon lassan teltek a napok, hetek. Mindent elölről: munkahelyek, iskolák, Szabi lerendezése, hogy mindketten szabadok legyünk. A kíváncsi és hazug sajnálkozások és a kérdések halmaza mindenkitől.

Halkan jegyzem meg, hogy nagyon-nagyon sok beszélgetés és lelki egyengetés kellett, ahhoz, hogy ne saját kudarcaként élje meg, hogy nem bírta az érzéstelenítést. Sajnos önmagát hibáztatta már a kórházban is ,és ez az érzés csak fokozódott a tehetetlenséggel és kiszolgáltatottsággal karöltve. Iszonyú sok meló volt abban, hogy belevágjon újra, és komolyan akarjon gyógyulni!

Aztán egyszer csak megint ott voltunk a kórházban, immár harmadjára. Nem baj, minden rendben lesz, hiszen már altatják… Viszonylag jókedvűen integetett a fotocellás ajtó mögül. Eltelik egy óra és kitolják… Nem volt műtét. Köhögött, ezért nem altatták. A fenébe! 12 órája nem evett és nem ivott. Kiszáradt a torka! Ennyi történt. Nem volt beteg.

Na, ezen a ponton vesztettem el a nőiességem. Nagyon ideges voltam. Mindenkit, aki csak a szemem elé mert állni bármiféle magyarázattal, számon kértem nem túl barátságos stílusban:

- November óta tudjuk, hogy ott van a tumor, most február közepe van, meddig húzzuk még?

- Persze értem én, hogy az anesztes orvos felelőssége, de előző este és reggel is megvizsgálta. Akkor nem köhögött?

- Van arról fogalmuk, hogy egy alapesetben is pánikolós emberben ezzel mennyire növelik a félelmet?

- A lelki hátteréről már említést se tegyünk, ugye?

- Nem azt mondják mindenhol, hogy az idejében felismert rák jól gyógyítható? Akkor gyógyítsák meg!!!

Síri csend lett az addig zsizsegő osztályon! Majd miután kiőrjöngtem magam, jött az ítélet: Az új időpont március 20.

Mi pedig csomagoltunk és hazamentünk, szótlanul újra az M0-áson.

Rengeteg magán és állami kórházat felhívtam, megoldást keresve. Sehol sem tudtak volna korábbi időpontot adni, egyébként sem vagyunk körzetesek, mondták. Elsőként az ambuláns vizsgálatra, majd valamikor két-három hónap múlva műtétre lett volna legkorábban időpont. A magánorvos egy héten belül fogadja, de ugyanúgy állami kórházban operál, így a kör be is zárult. Full magán úton 2-2,5 millió forint alatt nem „úsznánk” meg, és még az utókezelés szóba sem jött.

Most várunk. Mire? Március 20-ra.

Ápoljuk egymás lelkét, próbálunk nem összeomlani, gondoskodunk a gyerekekről, dolgozunk, élünk. Reménykedünk! Bizakodunk! Imádkozunk!

Pörgő

A szerző korábbi írásaiból

Anya, én mozdonyvezető leszek!

Anya, én is autista vagyok?

Anya újra tanul a gyerekek mellett

Belehalok a lányom kamaszkorába!

Autista a kisfiam: szeretni kell, ennyi az egész