- Mi a véleményed az apák napjáról? – kérdeztem nemrég az anyámat, abban a reményben, hogy majd szokása szerint félórát beszél, és nekem semmit sem kell ezen a héten kitalálnom a Bezzeganyába. Ezúttal azonban lakonikusan csak ennyit mondott:

- Ez olyan nyugati kereskedelmi faszság, mint a Valentin-nap. Bár ma már talán van létjogosultsága, mert a mai apák már nem olyan köcsögök, mint a régiek, segítenek otthon, meg ilyenek.

Ezzel nem jutottam messzire, ezért megkérdeztem a másik embert, akitől rengeteget lopok:

- Mi a véleményed az apák napjáról?
- Jaj, apa, úgy szeretlek, olyan jó, hogy te vagy az apám! – ölelt át a kadét lelkesen. Büszke boldogsággal néztem le rá, de aztán megkérdezte, hogy játszhat-e Engri Bördszt, mire én azt feleltem, hogy ma már játszott egyszer, úgyhogy nem, mire ő hangosan sírni kezdett, és azt kiabálta, hogy bárcsak engem elvinnének örökre börtönbe.

Jól emlékszem az anyák napi ünnepségekre kiskoromból. Felsorakoztunk a községi iskola énektermében, szemben leültek az anyukák, és az osztályfőnök azt mondta: „Kedves édesanyák!”. És ezek a régi, vidéki anyukák olyan rendes, kötelességtudó asszonyok voltak, hogy már erre a legtöbben elkezdtek sírni. Amit sosem értettem kiskoromban. Minden nap együtt vannak a gyerekükkel és minden évben majdnem ugyanaz a műsor, mi ebben annyira kiakasztó?

Amúgy is gondjaim voltak a meghatódással. Évtizedekig figyeltem magam, és azt vettem észre, hogy sosem akkor hatódom meg, amikor mások. A családomat földindulásszerű boldogságok, tragédiák és más érzelmi megrázkódtatások érték a gyerekkorom idején, és én általában egy sarokból néztem őket, sajnálkozva vagy irigykedve, de lényegében egykedvűen. Aztán mondjuk csak ültünk a pokrócon a strandon, semmi érdekes nem történt, és én arra gondoltam: Winnetou meghalt. Vagy: bárcsak E.T. visszajönne! Vagy: milyen nehéz lehetett a sztálingrádi nőknek 1942-ben! És elfutotta a könny a szememet.

Egész életemben outsider voltam, aki kimarad a közös érzelmekből. Nem voltam egy a csorda többi birkája közül, ezért néha izgalmas voltam, de ugyanezért nélkülöztem a csorda melegét is. Amikor a gimis bulin a Petróleumlámpa ment, mindenki őrülten ugrándozott, én meg melankolikusan ültem egy asztalon (és kedvencemet, az Imagine-t hiába kértem, csak a takarítás alatt tették be a végén). Most itt ez a foci-Eb, az egész város együtt bulizik a kocsmában, én meg kimaradok belőle, mert elalszom a focimeccseken. Szóval, nem sok reményem volt rá, hogy apák napján azt fogom érezni, amit illik.

Egyáltalán, ez az apák napja honnan jött? Pár éve még nyoma sem volt, pedig többen már akkor is mondogattuk, hogy a szent, szűzmária, csodalény, önzetlen, Arany Nyákdugó Érdemrend Pocaklakó Fokozatát kiérdemelt szuper anyák mellett, akikben annyi a jóság, hogy azzal gátat lehetne repeszteni, azért azok a bizonyos fickók is megérdemelnének egy puszit, egy dalt meg egy papírszívet, akik néha azért gazemberek, mert nincsenek otthon, néha azért, mert otthon vannak, akiknek sokkal könnyebb az életük, akiknek fogalmuk sincs, akik meg se tudják fogni a csecsemőt (De, az én Férjem meg tudja, Ő igen, kiáltja Lelkesnőstény1982), akik csak semmirevaló herék, szóval nekik is kéne egy nap. De csak úgy mondtuk, hogy kéne, mert igazából nem akartunk meghatódni a gyerekeink miatt, csak be akartunk szólni az erősebb nemnek.

Az enyhe lámpaláz és némi bosszankodás keverékével gyalogoltam a tavalyi apák napján az óvoda felé. Most ezt minek? Nem érek rá, dolgom van. Biztos olyan lesz, mint egy lakógyűlés, értelmetlenség, tétova apák állnak egyik lábukról a másikra, ugráltatnak minket az óvónők, satöbbi. A másik felem közben korholt: te szívtelen dög. A kisfiad valami műsorral készül, te meg nem akarsz rá időt szánni? Dehogynem, vágott vissza a másik felem, örömmel elhülyéskedek vele nap mint nap, imádom a srácot, csak az ilyen intézményesített örömködésektől áll fel a szőr a hátamon.

Az apák napjához sportprogram is tartozott, mert valamiért a szinte kivétel nélkül és engem is beleértve kissé puhány apukákkal az óvónők a sport fogalmát kapcsolták össze. A kadét nem örült, nehezen oldódott fel az ilyen eseményeken, pedig szándékosan leplezem előtte mindig a saját született kívülállóságomat, és fogcsikorgató derűvel rohanok az élre, hogy ő majd legyen nálam közösségibb a példa nyomán. De vagy nagyon rossz színész vagyok, vagy ez genetikus dolog – nem igazán akart beállni. Én közben azon kaptam magam, hogy addig alakítom a lelkes apukát, míg valóban kezdek azzá válni: bizonyos lelki közösséget kezdtem érezni a jobbomon körtáncoló 50 körüli, galambősz, hatalmas pocakú ismeretlennel és a balfelől botladozó 40 kilós, beesett arcú, szemüveges értelmiségivel. És kezdem rájönni, hogy ez az egész jól van kitalálva: a körjátékok és sorversenyek mosolygós áldozataiként lassan felengedtünk, meglágyultak a számítógépekről, sörről, pénzről, tévécsatornákról és pipadohányról ábrándozó férfiszíveink (az én Férjem közös erdélyi gyalogtúráról álmod, mert Ő ilyen jó, kiáltotta Bájosmuter1979), és kezdtük megérteni, miről is szól az egész.

És kezdtünk zavart meghatottsággal pislogni a lelkesen (vagy kevésbé lelkesen) velünk sorversenyező fiainkra-lányainkra, és mire sorba kellett állni a fenyők alatt az udvar sarkában, és elhangzott egy-két vers meg valami ének, már majdnem sírtunk. És az volt a furcsa, hogy – pont mint a görög eposzokban – attól, hogy majdnem sírtunk, még inkább férfiaknak éreztük magunkat. Férfiaknak, testvéreknek, és apáknak.

Szóval ezek az óvónők tudnak valamit.

„Apának, mert mindig nagyon kedves velem, és akkor is szeret, ha leszid. Kívánom, hogy sokáig élj!” – ez volt az én papírszívemen. Kaptam egy cserépszívet is, amibe a kadét a jelét karcolta, azt fellógattam a visszapillantó tükör alá, és bár biztos vagyok benne, hogy törékenysége miatt iszonyat balesetveszélyes, és a fizika erőinek fura játéka folytán egy napon egy kisebb koccanástól majd minden családtag agyába beleáll a szemgolyónkon át egy-egy szilánkja, úgy érzem, megéri.

Miközben e megható sorokat írtam, többször is odajött hozzám a kadét, hogy játsszunk valamit, de mindannyiszor ráripakodtam: „Dolgozom, nem látod? Majd!”

Annyira imádom. Hiába, tűnődtem ellágyulva, csodálatos apa vagyok.

Őrjöngő Farkas