Átlagos hétköznapokon legalább négyszer megyek el a bíróság épülete előtt. Sokszor vagyok tanúja olyan jelenetnek, amit szívesen kihagynék. Vagy azért, mert a résztvevők olyan felzaklatott lelkiállapotban vannak, amiben maguk sem szívesen vannak a nyílt utcán, vagy épp a járdán gyűlnek össze ügyvéd és ügyfelei, és ott igyekeznek megbeszélni a felmerülő kérdéseket.

Ilyenkor, akár akarom, akár nem, az érintettek életének olyan zugába látok, hallok bele, ami nem rám tartozik, nem is szeretném, hogy megosszák velem. Ahhoz viszont túl feltűnő a dolog, hogy tudomást se vegyek róla. Főleg, hogy a gyerekeim is általában velem vannak, nekik is vannak kérdéseik, őket sem szeretném válaszok nélkül hagyni, sem elbagatellizálni előttük mások életbevágó problémáit.

Ma megint felzaklatott egy egyébként gyakori jelenet. A rabszállító megáll az épület előtt, az út túloldalán gyülekező családok pedig integetnek az így érkező szeretteiknek. A felnőttek emelgetik a kicsi gyerekeket, eltúlzott artikulációval, gesztusokkal igyekeznek hírt adni az otthoni dolgokról a fogvatartottnak, elsimítják a kicsi arcokból a hajat, hogy jobban látszódjon a sötétített üveg mögül is.

Borzasztó látni, hogy embereknek ezt kell megélniük. Hogy a szerettük olyan helyzetbe hozta magát, amivel megfosztja a családját a jelenlététől, a hasznos munkájától, a szeretet gyakorlati megnyilvánulásaitól. Egy gyereknek joga van büszkének lenni a családjára. Másfelől általában amit a szüleitől, nagyobb testvéreitől lát, arra lesz büszke. Mi vár így egy gyerekre? Eddig kétféle esetet láttam. Vagy teljesen összezavarodik, szégyenkezni kezd olyan miatt, amiért nem is felelős, vagy látszólag talán nem zavarja a dolog, de valójában pozitívként értékel egy negatív dolgot, ezzel egy lépéssel közelebb kerül ahhoz, hogy később ő is hasonló megoldást keressen, találjon problémájára.

Tudom, hogy a rabszállítóban ülők közül sokan épp azért kerültek oda, mert a családjuk számára próbáltak jobb helyzetet teremteni valaki más kárára. Köztük lehetnek, akiknek lett volna jobb választása, és olyanok is, akiknek talán egy idő után már nem volt más választása. Együttérzésem nagyobb része mégis a családjukra jut. Nyilván sok elkövető nem kerül ilyen helyzetbe, mert nem fogják el, a bűncselekmény után is szabadon folytathatja korábbi életét, és megerősítődik a hite, miszerint tisztességtelenül is megoldhatók a problémák.

Tudom azt is, hogy mások problémáira érzékenyebb, nyitottabb vagyok az átlagnál, talán ezért is találnak meg gyakran az olyan témák, amik felett szokás elsiklani, amiket szokás mások magánügyeként kezelni. Én ezt nem tehetem, hisz sokan vonnak bele olyan élethelyzeteikbe, amibe magamtól nem másznék bele.

Összegezve: Ha már a tisztesség, a becsület, a büszkeség nem tart vissza valakit a bűnözéstől, akkor legalább tartsa vissza az, hogy a saját családjának ne kelljen aggódnia őmiatta, ne kelljen végignéznie egy gyereknek, amint a TEK összeszedi őt, ne kelljen az út széléről integetniük egy rabszállító autónak, és a gyerekének eszébe se jusson azt hazudni az iskolában, hogy Apa külföldön kapott munkát.

NTBéke