Magamban sóhajtozva szoktam hallgatni az anyukák beszámolóit, miszerint az ő gyerekük 3-4 hónaposan forgott, 5-6 hónaposan mászott, 8-9 hónaposan járt. Nálunk messze nem ilyen a helyzet, a gyerekeim "statisztikája" a következő: az első kettő 16 hónaposan kezdett járni (a mászásukra nem emlékszem, de járás előtt másztak). A harmadik 8 hónaposan ült, 10 hónaposan mászott, 15 hónaposan indult el. A negyedik 1 évesen (!) kezdett mászni, 14 hónaposan járt. És az a bizonyos ötödik... miatta íródik ez a poszt.

Ennyi gyerekkel és tapasztalattal a hátam mögött egyre inkább nem aggódtam, hogy az enyémek az átlagnál lassabbak. Hiszen végül is mindegyik megtanult mindent, jól mozognak, futnak, másznak fel-le, ha kell. Az első gyerekemet másfél éves kora körül vittem pár alkalommal gyógytornászhoz, ki is borultam rendesen. Nem csak attól a látványtól, ahogy zokogott a kezelés alatt, hanem attól, hogy a gyógytornász mindig csak rosszat mondott róla, semmi biztatót. Csak azt sorolta, mi lehet a következménye, hogy későn került hozzá, ilyen-olyan tanulási és mozgási problémák és a többi... bőgve mentem haza többször a tehetetlenségtől. Most egy normál, jó képességű hétéves az első...

Az ötödikkel is 1 éves koráig vártam, és amint betöltötte, mászás sehol, megmutattam a gyerekorvosnak. Hümmögött, kifejezte, hogy kicsit későn viszem, de nem tragédiázott. Mutatott pár fogást, tornát, és megállapította, hogy megvannak az erre irányuló reflexei.

Na de ezután jött a bonyodalom... a magunk megnyugtatása végett elvittük a fent említett gyógytornászhoz, aki a Dévény-módszerrel kezeli a hozzá utalt gyerekeket. Direkt a férjem küldtem el a kislánnyal, egyrészt nem túl vidám látvány végignézni egy ilyen kezelést, másrészt gondoltam, hogy nem fog megdicsérni..

Úgy is lett.

Megpróbálom összefoglalni, mit kaptam:

  • utolsó pillanatban vittük a gyereket
  • lazák az ízületei
  • kifelé fordul az egyik lábfeje
  • a csecsemőkori sárgaság az idegrendszerét károsította (erősen besárgult születése után)
  • SOKKAL hamarabb kellett volna vinni
  • és: a gyereknevelés nem csak abból áll, hogy enni adok a gyereknek...

Mindez többféle formában fogalmazva, jól odamondogatva.

AZONNAL vigyük ortopédiára! Oda ugyebár beutaló kell. Elment a párom a gyerekorvoshoz beutalóért. Köztudott, hogy a gyerekorvosunk és a gyógytornász nem túl jó viszonyban van... (Normális ez?) A gyógytornász ki is fejezte, hogy hogy van az, hogy a másik gyerekorvostól sokkal több pácienst küldenek hozzá, míg innen elvétve. Nos, a másik országos letolást a gyerekorvostól kaptam. Csinálom-e a tornákat, amiket mutatott? Ha egy évig ráértünk, most minek sietünk? Megkaptam ismét a felelőtlen anya titulust, mivel a D-vitamint nem adtam a gyereknek. (Eleinte el-elfelejtettem, aztán végképp elmaradt.) Nem is tudja, egészséges lesz-e még ez a gyerek..

Szépen kiborultam a hallottakon. Első reakcióként nagyon dühös lettem, mindenkire, magamra, a páromra, a rokonságra, akik nem küldtek, amikor csak legyintettem, hogy a többi is ilyen volt. Az orvosokra, még a kislányra is, miért nem mozog már?! Lassan lehiggadok, és próbálom az orvosok szemszögéből is nézni a helyzetet. Nehéz...

Azóta nyösztetjük a tornával a gyereket. Laikus szemmel a az állapota: stabilan ül, körbe fordul ülve a játékokért. Ha felállítom, megáll a lábán kapaszkodva. Hasról hátra és vissza forog. Erő van benne, nagyon is! Élénk, mosolygós, aktív kislány.

Amiért pedig mindezt leírtam, az a sok kérdés, ami felmerült bennem.

Egy gyógytornásznak kötelessége, hogy egyből a legsötétebb jövőt fesse le? Talán így akar hatni az anyukákra, hogy vegyék komolyan?

Miért kell az anyukákat kétségbeejteni, halálra rémíteni? Nagyon azt érzem, ha az előző gyerekemet 1 évesen elvittem volna, ugyanezt kaptam volna. És mi lett? Gyönyörűen mászott, járt orvos nélkül,  fürge, mozgékony gyerek. Úgy érzem, kihasználják azt, hogy egy anyuka nem meri megtenni, hogy nem viszi a gyerekét, mert mi van, ha mégis?! Nagyon remélem, hogy nem a pénzről szól a dolog (3000 Ft/alkalom), hiszen így is az a baj, hogy túl sok a páciens.

Jó lenne, ha szakember olvasná ezt, és reagálna rá valamit...

Megpróbáltam nem első felindulásból írni, de azért még maradt a kezdeti indulatból...

Szép és "mozgalmas" napot!

 

Nancsi néni

 

Válasz Nancsi néninek:

Nem, erre a hozzáállásra nem lehet azt mondani, hogy normális. Igaza van a gyógytornásznak abban, hogy a minél korábban megkezdett fejlesztés hoz maradéktalan gyógyulást, de a gyerek spontán fejlődése is rendkívül sokat jelent, és vannak lassabban érő gyerekek. Sőt, van, aki kezelés nélkül is behozza a lemaradást. De azért, ha egy gyerek 7 hónaposan még nem fordult meg, 10 hónaposan még nem mászik, érdemes megmutatni szakembernek. Természetesen az első szűrő mindig a gyerekorvos és a védőnő. De köztük is vannak aggódósabbak, alaposabbak és lazábbak, mindegyiknek más a tapasztalata a megkésett mozgásfejlődéssel kapcsolatban, mások az ismereteik, nem biztos, hogy követik a legújabb szakmai ajánlásokat, nem biztos, hogy ismernek mozgásfejlesztő szakembert, aki elérhető, és ha mégis, nem biztos, hogy jóban vannak, és elismerik a gyógytornász, konduktor, szomatopedagógus munkáját. Sajnos azt sem állíthatom, hogy a mozgásfejlesztés területén dolgozó különböző szakemberek együttműködnének és támogatnák egymást. Sokszor a szülőre hárul annak az eldöntése, hogy melyik terápiát válassza, hogy melyik lehet az ő gyerekének a leghatásosabb, trükköznie kell, ha két különböző tornára viszi a gyereket. Egy viszonylag kis elmaradást mutató gyereknél, aki nem kerül pl. a szakértői bizottság elé, szinte semmi támpontja nincs a szülőnek abban, hogy hova forduljon, csak kismamatársak információi alapján, az internetről vagy a körülötte levő egészségügyi szakemberektől tájékozódhat.

A gyógytorna sokszor fájdalmas, különösen igaz ez a Dévény- módszerre, akárhogy szépítjük is a dolgot. A legtöbb kisgyerek utálja, és a szülőnek is nehéz látni, hogy a gyerek szenved, sír, akármennyire tudatában is van annak, hogy az eljárás hatásos és szükséges. Ezt tetézni azzal, hogy a legsötétebb jövőt festjük le, és a szülőt hibáztatjuk azért, ha a gyerek sérült lesz, és nem lesz elég hatásos a torna, szerintem elég nagy szakmai hiba. Nekünk azt tanították, hogy mérjük fel a gyerek állapotát, és ahhoz képest határozzuk meg a fejlesztést, majd időről időre monitorozzuk az eredményt. Így próbáljunk objektív képet adni a lehetséges kimenetelről, a gyerek alapállapotához és fejlődési képességéhez viszonyítva. Mert lehet, hogy hasonló alapról indulva egy kisgyerek néhány hónap alatt behozza a lemaradást, és az is, hogy nem, de ezt az első alkalommal előre látni, amikor bejönnek az utcáról, és megjósolni, hogy hogyan nem fog haladni, elég dilettáns dolog. Igen, a szakembernek meg lehet a véleménye a szülőről, aki „késve” hozza a gyerekét, de elvárja, hogy hasonlóan eredményes legyen a torna, mint egy korábban odakerült kicsinél. Igen, aggódhat azon, hogy a nem megfelelő haladás az ő renoméját csökkenti. Ezt a véleményét meg is oszthatja a kollégáival, természetesen a megfelelő titoktartás mellett. De a szülőnek objektív tájékoztatásra van szüksége, arra, hogy pontos tájékoztatást kapjon a gyerek képességeiről és a lehetséges kimenetelről (a lehető legjobb és a lehető legrosszabb esetről is), nem személyeskedésre, ledorongolásra, szentbeszédre. Van, aki azért nem viszi a gyerekét, mert nincs rá módja, van, aki azért, mert nem veszi észre a problémát, van, aki azért, mert úgy véli, a gyerek kinőheti. Ehhez a szakembernek túl sok köze nincs, neki az adott állapottal kell valamit kezdenie, ha pedig úgy gondolja, hogy nem képes, vagy nem akar az adott kisgyerekkel és a családdal mit kezdeni, akkor még mindig továbbküldheti máshoz, vagy csak megmondhatja, hogy nem vállalja el. Ez a korrekt megoldás.

Marcangoló