22. hét

Hogy lehet, hogy már öt hónapja itt vagy? Hogy lehet, hogy már vannak kedvenc vicceid, hogy már olyan őrült ügyesen mozogsz, nyúlsz, elveszel, észreveszel? Hogy lehet, hogy már nem is emlékszem igazán, milyen volt nélküled?

Hogy lehet, hogy még csak most tátogtál először rám, vakon, igazából fogalom nélkül, mit keresve, hova bújva, és már kéne a kávém, meg a nagy joghurtja? Hogy lehet ilyen gyorsan elvenni tőlem a jó szagú leteszem-ottmarad korszakot? Kinövöd a harmadik szett ruhatáradat, a babahajadat és a megfelelő méretű pelenkás zacskón egy ücsörgő gyerek van, halló.

Hogy lehet még ilyen kicsinek és védtelennek lenni? Hogy lehet, hogy azt a rengeteg kilódat még mindig csak belőlem szeded, hogy te még mindig én vagyok, hiába, hogy neked tetszik ezerkétszer eldobni a zörgős könyvet, nekem meg nem? Vinnélek át a mély vizen, mint csillagot nagy ég viszen, hallgatod minden nap, tizenöt perc trappolás kettesben lefele a lépcsőkön, jó veled és hidd el, jó neked velünk.

Igen, tudom, néha kicsit indokolatlannak tűnik azistenverjemeg az asztalcsapkodással és nem tagadom, mennyivel jobb lehetne, ha az apádat nem csak napi fél órára látnád. De a testvéred, látod, kétség kívül az egyik legjobb, akit ismerek, heti max. kétszer húzza meg a hajad, mert dühíti, hogy lehánytad a vonatát, ami azért köztünk szólva tényleg elég udvariatlan dolog és még soha nem akarta elővenni a húsklopfolót, mint egy ismerős kislány, mert néha ordibálsz.

Sokszor dühös vagyok. Nem rád, bár a feszkó nyilván néha rajtad is csattan. Nem felejtem el azt a lányt a gyerekágyról, a babája tizenhetedikén született és tizenkilencedikén már úgy beszélt vele, ott, a kórházban, a szobatársa meg a mi fülünk hallatára, hogy összekoccantak a fogaim: „miért üvöltesz már megint tee” meg „fogd már be”, pedig csak éhes volt. És akkor meg néha az esik ki a számon, hogy most komolyan megint mindent összehánytál?! Mintha te tehetnél arról, hogy én nem figyelek rendesen oda, mit eszem. Perspektíva! – üvölti bennem ilyenkor mindig három év bezzegporonty, de azzal meg csak lelkiismeret-furdalás jön, a helyzet nem lesz tőle jobb, vagy kevésbé zavaróan megoldatlan.

Valaki írta, hogy azért jó, hogy nem alszanak egyszerre délután a gyerekei, mert így mindkettőre van ideje külön-külön is, azóta ez éltet. Két dolgot ugyanis őrült jól éreztek, hogy mikor alszik el a másik, akkor aki aludt addig, rögtön ébred és hogy mikor jutnék el tisztálkodás közben a pedikűrhöz, abban a pillanatban ugyanis elkezdődik az üvöltés, tavasszal én leszek a legrepedtebb sarkú lány a városban. De legalább nevetsz a hülye vicceimen és szereted a bossa novát, kívánhat-e anya ennél többet?

Bizonytalan helyzetekben meg kapaszkodom a körömlakkomba és a kilóimba (érik a Borsolykának egy éve ígért poszt a hogyan szúrja el apa a lánya testképét), semmivel nem rosszabb ez, mint feszes hüvelyekbe, vagy huszonkét hordozókendőbe kapaszkodni. És hiába akarod elaltatni a kétségeimet a kedélyes röhincséléseiddel, úgyis tudom, hogy heteken belül elkezdesz fogzani és nemsokára úgyis megesik rajtad a szívem, egye meg a WHO az ajánlásait, te meg a hőn áhított almadarabot, ha tudod.

nyina