Mostanában az a gondolat, foglalkoztat, hogy szaranya vagyok, mert a gyerekemnek, ha rajtam múlik, nem lesznek nagyszülei. Mert képtelen vagyok átlépni a saját korlátaimon, és nem tudok megbocsátani se a saját anyámnak, se anyósomnak.

Egyrészt az anyukámmal, hát finoman szólva is katasztrofális a kapcsolatunk. Egyetlen gyereke vagyok, édesapám meghalt még csecsemőkoromban, a nevelőapám nevelt kétéves koromtól kezdve. Én apámként szerettem, de aztán 16 éves koromban bekattant, megerőszakolt, és hónapokig (évekig) terrorizált. Ezt azért írom le, hogy értsétek, miért romlott meg anyámmal a kapcsolatom. 

Mert persze amikor már nem bírtam a zaklatásokat, neki szóltam (mégis ki másnak szólhattam volna?). Ő meg is tette, amit kell, volt feljelentés, bíróság, botrány a kisvárosban ahol felnőttem, szégyen, hitetlenkedés, mindenki ujjal mutogatott rám, és végül anyám férje hat hónapot ült előzetesben. Aztán bizonyíték hiányában felmentették a vádak alól (mivel anyám rábeszélt, hogy ne tegyek vallomást). És mindezek után anyám visszafogadta ezt az embert, és még másfél évig, 18 éves koromig vele kellett élnem. És itt romlott el minden, mert anyám kimondatlanul bár, de engem hibáztat a történtekért, Én meg őt, amiért egy ilyen helyzetben nem a gyerekét választotta, hanem a férjét. Életre szóló lelki sérüléseket szenvedtem miatta.

Na, és azóta egy jó szava sincs hozzám, ha meglátogatom, mindenért engem szid, szerinte én mindent szarul csinálok. Évekig hallgattam, hogy engem aztán senki sem fog elvenni feleségül. Aztán az esküvőnk után a férjemnek annyit mondott, hogy „részvétem”, nekem meg azt, hogy „na, akkor most elmondom, mit kell tenned, hogy elkerüld a válást”.

Sokáig azt reméltem, hogy ha a gyerekem megszületik, majd javul a kapcsolatunk. Hát nem javult. Eddig három alkalommal voltunk nála a babával, továbbra is azt hallgattam, hogy semmit se csinálok jól, úgy beszélt velem, ahogy más a kutyájával se, illetve a kifejezett kérésem ellenére is bent cigizett a baba mellett a házban, és folyamatosan káromkodott, kötőszóként használta a bazdmeget. Ez nem megfelelő környezet a gyerek számára, így az anyai nagyanyjával nem igazán fog találkozni, nem lesz ottalvás, stb. Ebben a férjem is egyetért.

Másrészt az anyósom, nos, hát, ő meg az a tipikus fiús anyuka (két fia van), aki alapból utálja a fiai aktuális párját/feleségét, mert az ő gyerekeinek aztán senki se lehet elég jó. Már az első alkalommal, amikor találkoztunk, eldöntötte, hogy utálni fog. Nagyjából akkor robbant a bomba, amikor életében talán harmadszor látott. Ordítva utasított ki minket a férjemmel (akkor még értelemszerűen nem voltunk házasok) a házából, amiért puszta jó szándékból felajánlottam, hogy ha gondolja, szívesen segítek neki elmosogatni. Elhordott mindennek, hogy mit képzelek én, hogy vadidegenként az ő konyhájában akarok turkálni, hát milyen ember vagyok én, azonnal takarodjak az otthonából, és így tovább. Mindezek után a hátam mögött még hetekig mondogatta a férjemnek, hogy szakítson velem, mert egy semmirekellő, senkiházi céda vagyok, és a pénzére hajtok, és vele tartatom el magam, nem dolgozom. (Ez így nem igaz, dolgoztam, csak otthonról, nem kellett bejárnom a munkahelyemre. Anyósom szemében viszont a „számítógépen pötyörészés” nem munka.)

Ezek után úgy döntöttem, hogy én bizony nem lépem át többé anyósom küszöbét. Nem is mentem, cserébe ő se jött el az esküvőnkre, és amikor bejelentettük, hogy gyerekünk lesz, csak annyit bírt mondani a férjemnek, hogy „remélem, a nejed legalább gyest fog kapni”. Nem érdeklődött a babáról a terhesség alatt egyáltalán. 

Aztán amikor megszületett a kicsi, na, akkor javult valamennyit a helyzet. Eljött hozzánk, megnézte a babát, és beszélgettünk is egy keveset. Azóta néhányszor volt itt, látszik, hogy érdekli a lányom, érdeklődik róla, stb. És mostanában pedzegeti, illetve csak célozgat rá, hogy talán látogassuk meg, menjünk el hozzá egy hétvégére. És ez a dilemmám, hogy én ezt nem igazán akarom megtenni. Mondtam a férjemnek, hogy menjen nyugodtan, viheti a babát is néhány órára, fél napra is akár, majd ha kicsit nagyobb lesz, de én nem igazán tudom se megbocsátani, se elfelejteni, hogy anyósom miket vágott a fejemhez és miket mondott rólam. Mert én a mai napig ugyanaz a „semmirekellő, senkiházi, céda” vagyok, aki régebben voltam, az nem változtatott a jellememen, hogy szültem egy gyereket. És nem hiszek abban, hogy ő egy csapásra megkedvelt, és nem igazán látom értelmét, hogy havonta egyszer-kétszer ott mosolyogjak és jópofizzak nála, és úgy tegyünk, mintha minden rendben lenne, miközben pontosan tudom, hogy milyen véleménnyel van rólam. 

Csak hát a gyerekem miatt jó lenne legalább anyósommal rendezni a viszonyunkat, mert neki se lenne mindegy, ha azt látná, hogy az anyukája és a nagymamája jól kijönnek. Amíg még kicsi, úgysem merném elengedni anyóshoz úgy hosszabb időre, hogy én nem vagyok ott. Így viszont, ha én nem lépem át a küszöbét, nem fog kialakulni közte és a lányom között a kötődés.

Szóval teljesen tanácstalan vagyok, mindenki (a férjem, a sógorom, a barátaim) azt mondja, hogy márpedig nekem kell nyitnom anyósom felé, és elengedni a sérelmeimet, ha azt szeretném, hogy a gyerekemnek legalább egy nagymamája legyen. És igen, szeretném, de ettől függetlenül egyelőre képtelen vagyok megbocsátani, még a gondolattól is görcsbe rándul a gyomrom, hogy még egyszer betegyem a lábamat a házába. Tudom, hogy a lányom érdekében meg kellene tennem, de valahogy hiányzik belőlem ez a lelki nagyság.

Ti mit gondoltok, illetve mit tennétek a helyemben? Minden tanácsot köszönettel fogadok.

Fri

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?