Apák napja. A legtöbben zavartan vihognak, vonogatják a vállukat, nem tudnak mit kezdeni vele, egyelőre mintha egy másik kultúrából gyökértelenül ideimportált valami lenne, nekem azonban előhívott egy történetet. Egy rendhagyó hős, mint történeteim legtöbbjében, aki majdnem nagypapa korban vált egyszerre anyává és apává. A próbát megállta, én pedig átnyújtom virtuálisan számára az apák napi Oscart – ha volna ilyen.

Örökös agglegényként könyvelték el, méghozzá tipikusnak – ódivatú, ám mindig makulátlan öltöny, elnyűtt bőr aktatáska, amit, ahogy mi vihogó diákok egyszer csak felfedeztük, gondolataiba merülve furcsa mozdulatokkal körbe is táncolt a buszmegállóban, ami tizenöt évesen a másodikról nézve igencsak muris látvány volt. Jellegzetes figura volt, raccsoló beszédje kiválóan illett az általa oktatott tantárgyhoz, a furiságokhoz kiemelkedő színvonalú munka és ehhez mért követelményrendszer társult, már felnőttként tudtam meg, rendszeres látogatója volt a British Council előadásainak és könyvtárának, ki is tüntették kiemelkedő teljesítményéért. Mi ebből csak azt érzékeltük, valóban meg tudunk szólalni az általa oktatott nyelven, bár ehhez néha ötven, fejből lediktált, két nappal későbbre elkészítendő nyelvtani példamondatokon át vezetett az út, idétlennek tűnő memoriterekkel, osztály előtt eljátszandó párbeszédekkel. Működött.

Futótűzként terjedt: mégis nősül. Fogalmam se volt, honnan szedte a kis Tanagra-figurát, talán harmincvalahány lehetett, huszonévvel fiatalabb nála, nekem leginkább a Mary Poppins első kiadásának illusztrációjára hasonlított. Érettségikor tőle kaptuk a legklasszikusabb és legmeghatóbb útravaló beszédet, a recsegő hang és a kegyetlen követelmények mögül kilátszott egy mélyen érző, hívő, talán tizennyolc éveseknek ódivatú, de mindenképpen következetes ember, aki abban a pillanatban alighanem boldog volt, az első gyerek hamar érkezett, és hogy mit hoz magával testvéreivel együtt, az csak később derült ki.

Igazából nem tudjuk, a jobban értesültek azt mondták, kezeletlen vagy nem jól kezelhető, valami súlyosabba torkolló szülés utáni depresszió, talán a másodiknál kezdődött, nem is értem, nem is tudom, hogyan lett a harmadik, de az óvodában-iskolában nyilván rendszeresen lenagypapázott férfi egyszer csak azon kapta magát, hogy iskolatáskát választ, ügyetlen kézzel uzsonnát csomagol, leckét kérdez ki, gyakorlatilag rámaradtak a gyerekek, pedig egész életében középiskolás félfelnőttekkel volt csak dolga, azoknak se a lelki életére volt kíváncsi, szemrebbenés nélkül küldte a folyosóra, aki szerinte nem megfelelően viselkedett. De most változott a világ, és ő egy konok hegymászó elszántságával haladt előre, nem volt fontos semmi, már az sem, hogy a választott asszony többet volt intézményben, mint otthon, csak a gyerekeknek legyen étel, ital, ruha, kultúra.

Hetven is elmúlt már, mikor számára váratlanul nyugdíjba küldte az iskola, értem én az iskolát, mindennek van valahol határa. De ő nem a pihenést látta, csak a szűkölő kétségbeesés szakadt rá, ezek a gyerekek még nincsenek kész, ezeknek tanulni kell, ezeknek nincsen más, csak ő, ő az apa, az anya, a kéz, a láb, a párna a fejük alatt, a tarisznyában a hamuba sült pogácsa. Nem volt ostoba, tudta, mit jelent a nyugdíj, talán ezért is szakadt ki belőle a panasz, irgalmatlanul zárkózott természete ellenére. A diákjából az iskola tanárává nőtt férfi megértette, itt komoly baj van, és mindennemű sopánkodás nélkül aznap körlevelet fogalmazott az iskola öregdiákjainak, rajtatok a sor.

A hajdani diákok tették a dolgukat, talán másfél hónap alatt dobták össze a kicsivel több, mint kétmillió forintot, volt köztük jogászdoktor, külföldre szakadt tudós, diplomata, sebészorvos, cégvezető és egyetemi adjunktus, volt, aki az adomány mellé nyugdíj mellett is végezhető munkát is szerzett neki, szétkergettük a sötét felhőket. A kis ünnepségen aki tudott, igyekezett részt venni. Valami mégis megcsúszott a végén, amikor megláttam az ünnepeltet egyedül és tétován toporogni a buszmegállóban, kezében az ajándékba kapott holmikkal, már eszébe sem jutott körbetáncolni őket. Azonnal és csikorogva fékeztem a veterán Opellel, betuszkoltam csomagostul az első ülésre, valahogy kitaláltam, merről egyirányú az újlipótvárosi utca földszinti lakása, ahol diákként is megfordultam párszor. Amikor ügyetlen mozdulattal kilépett a kocsiból, kicsúszott a szatyorból az ajándékba kapott vörösbor, kicsi patakokban csordogált a járdán az úttestre, a kocsi alá, tehetetlenül néztük egymást és a romokat, mit mondhatnék, jaj, Tóni bácsi, majd pótoljuk valahogyan. Aztán persze kicsúszott a tudatomból, most itt áll a polcomon az iskola centenáriumán vett, az iskola portréjával díszített vörösboros üveg, egy éve nem ittam meg, neki járna, tudom.

Talán egy éve láttam utoljára, az arcáról eltűnt az űzött kifejezés, bár nehezen járt, hajlottan és ősz hajjal is eldöcögött az ünnepségre, az örökegy barna öltönyben, vett-e ez az ember bármit magának, mióta megvannak a gyerekei. Mégis nyugodt volt már, egy mérnök, egy bölcsész, egy pénzügyes, sínen vannak már, nem kell éjt nappallá téve reszketni, holnap mire és miből telik.

Fogalmam sincs, hogy csinálta. Fogalmam sincs, honnét ennyi erő, tartás és konok elszántság, ötvenen túl született az első is, ha kellene, nyilván halálig, összeesésig vinné őket a foga közt a célig, amit egy percig nem tévesztett el a szeme elől. Nem kell énnekem semmiféle reformkori hős, hogy bármely diáknak szemléltessem, mit jelent a kitartás és az emberi tartás. Az öregember aligha kapott anyák napján virágot vagy bármit bárkitől, pedig megharcolta az anyák és az apák harcát szálegyedül, és az ő története miatt (sem) nevetséges számomra az apák napja.

Tóni bácsi, száradjon le a kezem, ha nem rakom a kezedbe azt az üveg bort, amit ott hajdanán megígértem. Addig innen is Isten éltessen sokáig, a jó harcot megharcoltad, nem volt hiába.

Vakmacska