Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy másképp kellett volna nevelnem, gondoznom a gyerekem. Helyre tudom még hozni? Tudjuk másképp csinálni? Miért nem vettem korábban észre a jeleket, habár mondták, hogy lehet, nem kéne „agyonszoptatni”?

 A szülészeten azzal búcsúzott tőlünk a csecsemős nővér, hogy „Anyuka, szoptassa, amíg csak tudja a babáját!”. A neonatológus is arra intett, hogy szopjon a gyerek minél tovább, mert felturbózza az immunrendszerét és az alakom is helyrejön (gondolom, feltűnt neki a 25 kg súlyfeleslegem). Olvasgattam a szoptatás témájában és a Google – a jóbarát – azt írta, hogy a WHO is ajánlja a hosszabb szoptatást, két-hároméves korig. Elsőgyermekes, igen lelkes, ám annál tapasztalatlanabb anyukaként így reggeltől estig szoptattam, éjszaka is, többször, felkeltettem a besárgult kisbabám, nem adtam neki teát, nem adtam vizet, inkább mellre tettem kétóránként, félóránként, ahogy kérte. Igény szerint szoptattam. Az ő igénye szerint. Alárendeltem magam Neki teljesen, így született meg az Anya nevű rabszolga.

Ő szépen fejlődött, gyorsan gyarapodott, tartotta a fejét háromhetesen, forgott három hónaposan, féléves korára megháromszorozta a súlyát. Gyönyörűségemet leltem benne, nem számított, hogy hasfájós volt, hogy éjszaka is sokszor ébredt, hogy rengeteget sírt. Tudtam, hogy ez átmeneti, hogy majd jobb lesz, ha nő egy kicsit, hogy csak jót teszek vele, mert kötődésre nevelem és megfelelően táplálom. Közben az alakom szépen visszaalakult. A szülés napján 13 kg-tól szabadultam meg (kicsit felvizesedtem), aztán a következő fél év során lement a többi 12 kg is.

Elérkezett a hozzátáplálás kezdete. Tudományosan megalapoztam ezirányú tudásomat, utána olvastam, tanácsot kértem a védőnőtől, az orvostól, anyámtól és persze a Google-tól. Megindult az almázás, krumplizás, répázás. Ő nem ismerte korábban sem a cumit, sem a poharat, sem a cumisüveget, sem a kanalat. Nem is fogadta jól az első kanál almalevet, kitolta a kis nyelvével és sírt kitartóan, mintha az üvöltené: „Csak a cici, csak a cici!” Egy hónap múlva ott tartottunk, hogy már 4-5 kanál új ételt is megevett. Amikor azt hittem, hogy végre elindult a hozzátáplálási folyamat, beteg lett a gyerek és nem kért semmit, csak a cicit. A kis fogai is előbújtak, hát akkor se kért a minden nap elkészített főzelékekből, pépekből. Nyolc hónapos volt és még egy szoptatást sem sikerült kiváltani, nem ivott, csak a cicit kérte, és szinte minden hónapban takonykóros volt, pedig közösségbe nem jártunk, bár tény, hogy sokat mászott és mindent bejárt a kis kezeivel. Ekkor gondoltam először, hogy valami nem stimmel, mert nem haladtunk sehova a hozzátáplálással, mindig a cicin csüng, éjszaka is ébred, volt, hogy 12-szer(!). Állandóan fáradt voltam, kimerült, ráadásul kiderült, hogy ki kell húzni az egyik fogam, illetve hat lyukas fogam van. Nem értettem, miért történik ez, stresszelt, hogy más gyereke átalussza az éjszakát, más gyereke már pulykát eszik és kölesgolyót, ő pedig csak csüng rajtam. Nem tudtam, hogy vajon én hibázok, vagy neki egyszerűen csak ilyen a személyisége, ragaszkodó és nem akar elengedni. Bár kivoltam a helyzettől, úgy éreztem, hogy nekem továbbra is a gyerek igényei szerint kell a táplálását megoldani, így az Anya nevű rabszolga tűrt és minden kis lépésnek örült.

Az én kis tündéremnek egyévesen már nyolc foga volt és szinte állandóan fogzással szenvedett, így sokszor adtam neki kenyeret rágcsálni. Persze minden nap megfőztem a korának megfelelő összetételű főzeléket, amit rendszeresen és módszeresen adtam ebédre illetve vacsorára, több-kevesebb sikerrel. Ha már evett öt kanállal, örültem, ha mindet megette, akkor azt hittem, hogy ez már mostantól így lesz és végre léphetünk még egyet, hátha éjszaka nem fog felébredni, hátha nem fogja kérni a cicit.

A kicsi szopógép ekkor már mindig cicin aludt el, mert 7-8 hónapos koráig hiába ringattam, hiába hagytam sírni, hiába mászkáltam vele, olyan hosszú idő volt elaltatni, hogy úgy éreztem, hogy egyszerűbb a humáncumit a szájába nyomni és akkor elhallgat öt perc alatt. Tudtam, hogy ez nem szerencsés, de ki voltam merülve, rajtam kívül más nem gondoskodott róla, így a könnyebb utat választottam.

Egyéves kora után már rohant az idő vele. Gyönyörű volt, hatalmas, extra cuki, minden nap volt valami újdonság vele, járt, mutogatott, makogott, viháncolt, maga volt a vegytiszta öröm, hogy a magatehetetlen csecsemőből kisgyerek lett. Elkezdett enni, de nem ám főzeléket, pépeket, hanem azt, amit elkívánt tőlünk az asztalról: kenyeret, krumplit, főtt zöldséget, gyümölcsöt, szinte kizárólag darabosat. Ritkultak a szoptatások, de reggel, délben, este és éjszaka elalváshoz, illetve visszaalváshoz kitartóan kérte a cicit. Az első szava is vajon mi volt?! „Ti-ti, ti-ti!” – azaz cici.

Másfél éves volt, amikor az Anya nevű rabszolga úgy döntött, hogy visszamegy dolgozni, ha a gyermek a kettőt betölti. Hiányzott az emberek társasága, nehéz volt, hogy nincsen egy szabad percem sem, hogy mindig egyedül kell gondoskodnom a gyerekről (Apa folyton dolgozott), éreztem, hogy besokallok, ha ez még továbbra is így marad. Gondoltam a bölcsi jó hatással lesz a gyermekre és leválik lassan rólam, önállósul. Nem is tudtam, hogy milyen kemény fába vágom a fejszém.

 Felvették a gyereket a kinézett bölcsibe, engem vártak vissza a munkahelyemre. A bölcsiben elmondtam a gondozónőknek, hogy a gyerek még mindig szopik, és kérdeztem, hogy ez gondot jelent-e. Azt mondták, hogy nem, nyugodtan folytathatja, de a déli elalváshoz a cicit vegyem el tőle. Belevágtam a nincscicidélbenhez és két hét üvöltés után „már” túl is voltunk a nehezén. Mindenképpen ragaszkodtam ahhoz, hogy megszokja, hogy cici nélkül aludjon el, mert már utáltam, hogy mindig szoptatnom kell, hogy rajtam kívül más nem tudja elaltatni, hogy hullanak a fogaim, hogy volt olyan nap, hogy a magnéziumhiánytól nem tudtam lábra állni, annyira lemerült és kimerült a szervezetem. Habár nap mint nap üvöltött és őrjöngött a ciciért, kitartó voltam és nem adtam oda neki napközben, mert valahol el kell kezdeni – gondoltam.

Amikor eljött az első nap a bölcsődében, nyugodt szívvel léptünk be az ajtón Kristóffal, mert tudtam, hogy mindent megtettem, hogy felkészítsem őt a bölcsődei életre: nincs cici délben, mert nagyfiú vagy, nézd, a mesében a gyerekek hogy esznek, isznak, játszanak. Többször játszottunk bölcsiset. Intenzív szoktatás mellett döntettem, mert 10 napom volt már csak, hogy beszokjon a gyermek. Az első három nap viszonylag jól telt neki, bár nem is voltam sokat távol tőle. Rövidebb-hosszabb sírásokkal átvészelte a délelőttöket. A feketeleves akkor jött, mikor már ott is kellett aludnia. Volt, hogy szinte önkívületig sírta magát, olyan is volt, hogy reggeltől elalvásig CSAK sírt. A gondozónők hüppögtek, hogy ők ilyet még nem láttak, jajj, nem tudják, mi legyen, biztosan a cici miatt van.

Közben feltűnt, hogy ő más, mint a többi gyerek a bölcsiben. Korábban nem nagyon jártunk közösségbe, nem láttam, hogy a kortársai milyenek, hogy fejlődnek. Feltűnt, hogy az én gyerekem a többiekhez képest alig beszél, nyoma sincs a szobatisztaságnak, a közösségi létforma szabályaihoz nem alkalmazkodik, pedig kétéves elmúlt. Soha nem támasztottam komoly elvárásokat vele szemben, de szíven ütött, hogy ennyire különbözik a társaitól az én imádott, gyönyörű, jól fejlett kisfiam. A gondozónők által nap mint nap elmondott viselkedése pedig megijesztett: sír, folyton Anyát hívja, nem játszik, nem eszik, el sem megy a gondozónők közeléből. Ekkor tudatosult bennem minden, mintha csak a villám csapott volna belém: ez a gyerek szenved, mert elciciztettem, eltojóztattam, majmot neveltem, mindig a cicit adtam oda, ha elaludni kívánt, ha fájt a foga, ha elesett, ha nem akart enni, ha szomjas volt…

Annyira fájt a szembesülés és annak a hirtelensége, mintha pofán csaptak volna. Nem akartam tudomást venni eddig arról, hogy csöcsre kondicionáltam a gyerekem?! A jóanyavagyok és a mindentmegadokneki gondolat elhomályosította a józan ítélőképességemet? Egy sírómasinát hoztam létre, aki a cici és az Anya nevű rabszolga nélkül egy érzelmi posványban fetrengő kisbaba marad örök életére? Jó anya vagyok? Tényleg ezt akartam?! Miért fáj ennyire a beismerés, hogy tévedtem?! Magam elől lepleztem, vagy tényleg nem tudtam, hogy a gyerek túlzottan kötődik?! Létezik olyan, hogy túlzott kötődés?!

Én csak jól akartam csinálni és csak szerettem és szeretem Őt, ahogy tudtam, és ahogy az jött magától, érzésből. Nem akartam bántani, azt szeretném, ha önálló tudna lenni, ha megállná a helyét a világban. Őszintén nem gondoltam volna, hogy a szoptatással ilyen bajt okozok a kis lelkében.

Mára egyre jobb a helyzet, minden nappal könnyebb. Egyre könnyebben elfogadja, hogy nincs cici nappal, csak este és reggel. Szeretném arról is leszedni. Bármennyi éjszakát és nappalt üvölt végig és toporzékol, akkor is le fog szokni róla. Szeretgetem, simogatom, mondom neki, hogy szeretem, de meg kell tanulni cici nélkül élni, mert már nagyfiú.

miértis

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?