Este van este van, ki-ki nyúgalomba!
Kanapén tévézik a megfáradt Borcsa.
Villog a képernyő, értelme nulla,
arcába robban egy reklámbomba.

Rossz viccet félretéve, mélázva néztem az egyik reklámot a minap, amiben riportszerűen kérdeztek meg gyerekeket arról, hogy mi a véleményük, hogy az xy üdítőmárkának 40-50 százalékkal kevesebb a cukortartalma. A gyerekek persze sok hallgatással, hümmögéssel és „őzéssel” adnak hangot véleményüknek, mire jön a csattanó, hogy hát persze! Hiszen ez az információ csak a szülőknek fontos!

Erre nagyon elkezdtem nyúzni az arcomat 10 körömmel (annyi volt kéznél, lévén lábamon zokni). Persze lehet sárdobálni, hogy minek néz tévét, akinek nem tetszik a tartalom, de most nem erről lesz itt szó.

Miért akadtam ki? Azért, hogy megpróbálnak egészségesnek eladni egy cukor helyett édesítőszerrel telenyomott műitalt a szülőknek, majdhogynem azt állítva, hogy egészséges. Azért akadtam ki, mert a szülők nagy része ezt valóban beveszi.

Azért, mert a közértben nagyobb a választék az előre bekevert és ízesített palacsintaporból, mint lisztből. Azért, mert reggelire normális a csokis meg a karamellás kenyér, tízóraira meg a fánk. Azon, hogy iparágak élnek meg a túlsúlyos és életviteltől rozzant egészségű emberekből.

Felmerült bennem a kérdés, hogy hogyan kerültem abba a helyzetbe, hogy mind szűkebb, mind tágabb környezetemben lassan hülyének néznek az elvárásaimmal. Hogy szentségelek a fogyasztói társadalomra. Hogy szentségelek az agymosott környezetemre. Hogy szentségelek azért, mert annyira eltér az ízlésem az átlagtól mindenben, hogy amit én szeretek, azt nem lehet kapni, mert nem divat. Hogy nem és nem értik a bölcsiben, hogy miért nem adhatnak a gyereknek babasütit. Hogy miért nem adhatnak a gyereknek almaszirupos kenyeret. Hogy mi a bajom azzal, hogy nagycsaládi hétvégén a gyerekek csak és kizárólag nuggets jár a tányérra (mert a sógornőm fiai semmi mást nem hajlandóak megenni). Hogy mi a fenéért mosok mosódióval (Mert ekcémás a gyerek. Pont.). Hogy miért dobom be kétnaponta a mosogatórongyot a mikróba 5 percre. Hogy miért nem vagyok hajlandó szürkére festeni a falaimat és fehérre csempézni a fürdőszobámat.

Hol a gond? Ennyire szélsőséges nézeteket vallanék? Még csak azt sem mondhatom, hogy túlképzett sokdiplomás családból származom, a szüleimnek még felsőfokú végzettségük sem volt. Mégsem értem, hogy miért nem értik, ha én nem engedem a 1,5 éves gyereket üdítőt inni. Ha megbizonyosodom, hogy amit eszik, abban lehetőleg nincs szója.

Vagy ennyire peches vagyok, hogy csupa gyenge akaratú, agymosott emberrel vagyok körülvéve?

Múltkor anyósom büszkén újságolta, hogy kapott új fritut, amiben a felforrósított olajat csak rácsorgatja a sült krumplira, és hogy mennyivel kevesebb olajat tartalmaz így a krumpli. Egyszerre kérdeztük a férjemmel, hogy ezt tényleg elhiszi-e, hogy ettől ez a sült krumpli valóban egészségesebb lesz-e, erre megsértődött, hogy már miért ne hinné el.

Félreértés ne essék, rendszeresen nézek tévét, nem vagyok tisztaságmániás, simán hagyom a gyereket homokot enni (otthoni, kerti, fedett homokozó), nem cserélem rajta naponta ötször a ruhát ha leeszi, nem tiltom az édességtől, de ha nassolni akar, akkor bizony a gyümölcsöt vagy zöldséget teszem a keze ügyébe. Csak már belefáradtam annak a magyarázásába, hogy véleményem szerint az étkezési szokások kialakulásáért a szülő felelős, tehát ha én nem iszom üdítőt, akkor a gyerektől is elvárhatom. Ha én nem nassolok, akkor a gyerek is ezt látja. Ha akar, felőlem egyen, de ne ezt szokja meg. De szomorúan látom, hogy a harcot ott fogom elveszíteni, hogy a többi szülő reggelire édességgel tömi a gyereket (mert felénk ez a szokás), és egy idő után az enyém is ezt szeretné majd, hiába áradoznak arról most a dadusok, hogy a többi gyerektől eltérően az enyém a zöldséget is megeszi ebédre.

Addig is, amíg ez bekövetkezik, teljes szívvel örülök azoknak az apró diadaloknak, amikor társaságban figyelmen kívül hagyja a púposra pakolt süteményes tálat, de a konyhából lenyúl egy almát. Hogy visszautasítja a kínált fagylaltot. Hogy kieszi a kezemből a jégcsapretket és az avokádós kenyeret. Addig meg gyártok otthon házi csirkés szendvicset sok salátával és frissen sütött bucival mekdönci helyett. Fog még épp elég intellektuális és élelmiszer formájú szemetet magába lapátolni hormongőzös tizenévesként.

Azért példálóztam a gyerek evésével annyit, mert ennyire szélsőséges érdektelenséggel eddig nem szembesültem. De felhozhattam volna példának a sógornőmék által tavaly karácsonyra vett Logos névre hallgató társasjátékot, aminek alapvetően az a nyertese, akire nagyobb hatást gyakoroltak a nagyvállalatok reklámkampányai. Brutál.

Csak remélni tudom, hogy sikerül azt megtanítani a gyereknek, hogy semmit ne fogadjon el feltétel nélkül, és az információ hatalom. Hogy megtanulja megkülönböztetni az értéket a gagyitól. Hogy megtanuljon a sorok között olvasni. Hogy megalapozzam az egészségét úgy, hogy nyugodt kézzel adhassam át neki a felelősséget, hogy értse a testét. Hogy tudom szellemileg úgy fejleszteni, hogy eligazodjon a világban, és a valódi értékeket tartsa fontosnak. Hogy ne féljen kérdezni és ne féljen kételkedni, és legfőképpen ne legyen a kereskedelem agymosott áldozata.

Végezetül szintén csak remélni merem, hogy csemete felnőttként értékelni fogja, hogy ő ezt hozta otthonról, de addig még hosszú az út, és számos a szélmalomharc.

Evain